Olvasom a hírekben, hogy vasárnap időközi polgármester-választást tartanak a Vas megyei Porpácon, az eddigi polgármester - Joós Attila - ugyanis februárban minden indoklás nélkül lemondott. A választáson a település 155 lakója közül 125-en járulnak majd az urnákhoz.

Nem lehet könnyű Porpácon polgármesternek lenni. Erre utal, hogy 2009-ben is rendkívüli választáson került új polgármester a falu élére, az előző betegségére való hivatkozással mondott le. Az akkor megválasztott polgármestert váltotta fel 2010-ben Joós Attila, most pedig ismét megüresedett a szék.

A falu weblapjáról megtudhatjuk, hogy iskolája nincs, van egy faluháza, ott székel a polgármesteri hivatal, a mozgókönyvtári szolgáltatóhely, valamint az orvosi rendelő, ahol minden szerdán 10-11 óra között rendel dr. Lascsik Edit. A faluházban rendezik meg az idősek napját, valamint a gyermekprogramokat, és a faluház mellett található a település egyetlen, viszont EU konform játszótere. Van még egy templom is a faluban, a bolt és a kocsma viszont már bezárt. Helyben munkalehetőség gyakorlatilag nincs - állítólag lehetett volna, ugyanis terveztek egy kínai beruházásban épülő repülőteret, de a falu népszavazáson elutasította.

Idegenforgalmi vonzereje nincs, átmenő forgalma se, lévén zsákfalu, a falu öregszik, minden évben többen halnak meg, mint ahányan születnek, nagy jövőt kár lenne jósolni neki. Érdekes, hogy hárman is indulnak a polgármesteri pozícióért, egyikük már a 2010-es választáson is szerepelt jelöltként, a másik kettő most próbál először szerencsét. Nem valószínű, hogy a meggazdagodás reménye vonzza a jelentkezőket, ugyanis fizetést nem kap a polgármester, társadalmi megbízatásként látja el a feladatot. Mi lehet mégis az ok, amiért megmérettetik magukat? Vajon meddig bírja a következő polgármester?

 

Gyakran tanácsolják a szülőknek, figyeljenek oda, milyen oldalakat látogat a csemete az interneten. A hálón temérdek az információ, viszont nemcsak okosságokra találhat az ember, előfordulhat, hogy tényként fogad el alaptalan állításokat, komolyan vesz olyasmit, amit nem kellene.

Amikor aztán a gyerek már felnőtt, eléggé nehéz belelátni a kártyáiba - arról, hogy merrefelé csatangol az információs sztrádán, a megnyilatkozásaiból lehet következtetni, aztán adva van a feladat: utánaolvasni és kitalálni, hogyan ingathatnánk meg újdonsült nézeteit.

Úgy tűnik, a kisebbik fiam felfedezett valamilyen konteó-oldalt, időnként az onnan szerzett szörnyűségekkel próbál riogatni. Ha barátságtalanra fordul az idő, kész a magyarázat, hogy ez a HAARP műve, az idén várható világvége is gyakran szóba kerül, legutóbb pedig azzal jött, hogy Amerika hamarosan megsemmisül, mert a Yellowstone park alatt készülődik kitörni valami hatalmas vulkán, ami elpusztítja a földrészt, de nálunk is nagy lesz a hamu.

Elgondolkodik az ember: miért is van szükségünk arra, hogy folyamatosan rettegjünk a világméretű katasztrófáktól? Miért kémleljük szorongva az eget, mikor csap be hozzánk a gyilkos meteorit, miért aggódunk amiatt, hogy bármikor bekövetkezhet egy kozmikus megsemmisülés, miért félünk olyasmitől, amire nincs befolyásunk? Miért nem attól tartunk, ami a közelünkben van, amit mi idézünk elő magunknak - akár úgy, hogy nem teszünk ellene semmit?

Elszomorító: milyen szép lehetne az élet, ha nem azon munkálkodnánk, hogy megnehezítsük egymásnak és ezáltal magunknak is? Milyen kellemes kis ország lenne ez a miénk, ha képesek lennénk arra, hogy ne egymást gáncsolva, hanem egymást erősítve éljünk benne? Hogyan lehetne megfordítani a folyamatot, amely miatt egyre kedvetlenebbek, egyre keserűbbek leszünk? Mi kellene ahhoz, hogy ne azt érezzük minden nap, mennyire nehéz az életben maradás, hanem azt, hogy élni szép?

Általánosságban én már semmin nem csodálkozom, de mint az alábbi példa mutatja, azért még engem is sikerül meglepni.

A fiamnál 2008. áprilisában kikapcsolták a gázt. Később kifizette a tartozást, de nem kérte a visszakapcsolást, mondván, nem telik neki arra. Tavaly jött is két ember, és még a mérőt is leszerelték, elvitték, mivel az ugye az övék, eddig rendben is van.

Most el akarja adni a házat. Ahhoz, hogy ezt nyélbe üsse, nullás számlákat kell szereznie. Kiderült, hogy - ámbár a tartozását kifizette - nagy adóssága van a Tigáznál. Nem fogyasztott, mi több, egy éve már órája sincs, de meglepő módon a szerződése még él, ezért a kikapcsolás időpontjától kezdve meg kell fizetnie a havi alapdíjakat, ami jelenleg 1303 forint, korábban valamivel alacsonyabb volt, de ha azt számoljuk, hogy négy éve nem fogyaszt, akkor 48 hónap alatt szép kis summa gyűlt össze. Úgy, hogy eközben a szolgáltatónak semmiféle dolga nem volt vele, nem kellett számlázni, leolvasni, esetleges hibát elhárítani.

Állítólag ez benne van a gáztörvényben. Remek. Ha száz év múlva folyamodik valaki nullás számláért, akkor a száz évi alapdíjat is kifizettetik vele?

Július elsejétől jutalomban részesülnek azok a bedőlt hitelesek, akik elvesztett ingatlanjukat határidőre, szépen kiürítve, a megfelelő tartozékokkal átadják - írják az újságok. Komoly pénzekről van szó, ötmillió forintos érték alatt a tulajdonos az ingatlan értékének egy százalékát kapja, öt és tízmillió forint közötti értéknél ötven ezer forintos jutalomra számíthat, tízmillió fölött pedig 75 ezer forint, plusz a tízmillió fölötti összeg 0,25 százaléka ütheti a markát. Azért fundálták ki ezt a zseniális ajánlatot, mert könnyebb eladni egy kiürített, rendben lévő ingatlant, így aki ezt belátja, megérdemli, hogy részesedjen az eladási árból.

Ez a hír is azok közé tartozik, amelyeket kétszer kell elolvasni, mert elsőre az ember nem akar hinni a szemének. Tényleg azt hiszi valaki, hogy ezzel a gáláns felajánlással együttműködésre lehet ösztönözni a kilakoltatandót? Azt az ember (általában családot), akik az ingatlanjuk átadásával egyben nincstelenekké válnak?

A hírben az ingatlan értékének bizonyos százalékáról van szó. Arról persze nem beszélnek, mit értenek érték alatt. Érték az, amit a hitelfelvétel előtt a bank által delegált értékbecslő megállapít, nem sok köze van az ingatlan valós értékéhez, olyan nyomott árat állapítanak meg, amennyiért később - ha bedőlne a hitel - játszva el tudja majd kótyavetyélni a bank az ingatlant. Neki ugyanis kizárólag a pénze fontos, csak azt szeretné visszakapni, bármi áron.

Ha a bank értékbecslője szerint egy ingatlan értéke tízmillió, akkor mérget vehetünk rá, hogy legalább tizenötöt megér, de a bank csak tízmillióra értékelte, ennek arányában adta a kölcsönt is, gondosan ügyelve rá, hogy ha érvényesíti a jelzálogjogát, ne csupán a tőke, de a kamatok is megtérüljenek, ezért kész eladni még a becsült ár alatt is, amiből az következik, hogy a pórul járt adós elveszíti az otthonát, az addig befizetett törlesztéseket, esetenként még marad is tartozása, amelyet a későbbiekben kell kifizetnie. Ehhez képest, ha segíti önmaga kisemmizését, akár a százezer forintot is elérheti a jutalom, amit kap érte.

Na erre szokták mondani, hogy a hülyének is megéri.

Mindenkinek figyelmébe ajánlom az alábbi cikket:

http://atv.hu/belfold/20120317_sorkollektor_es_szobabicikli_matraverebely_ujraelesztese

Biztosan nem voltam eléggé alapos, de én a 2010-es parlamenti választások óta nem hallottam Seres Máriáról, azt hittem, elkezdett valamit, aztán elment a kedve az egésztől. Most örömmel látom, hogy nem adta fel - okos kezdeményezésekkel felzárkóztat egy falut, példát mutat, azt hiszem, ez a legjobb út ahhoz, hogy helyet kapjon az országos politikai életben is. Nagyon tetszik az elszántsága, és persze nagyon drukkolok neki.

Ki így majálisozott, ki pedig úgy. Endrésik Zsolt például Edelényben riogatta géppisztolyával az ellent:

http://mandiner.hu/cikk/20120501_kalasnyikovval_mondott_beszedet_a_volt_jobbikos_endresik

Meghallgattam a közzétett beszéd-részletet, mit mondjak, lenyűgözött. Bomlott egy ember, az egészen biztos. Nagy igazságokat akart megfogalmazni: a politika halott, más útra kell lépni (???), nem pofázni kell, hanem cselekedni (teleszülni az országot), akik jelen voltak, biztosan lélekben megerősödve hagyták el a rendezvényt. A magvas beszéd közben is sorozatlövésekkel nyomatékosították a mondandót, a végén maga a szónok is ízelítőt adott fegyverkezelési ismereteiből.

Gondolkodtam, hogy sírjak, vagy inkább nevessek. Az utóbbi mellett döntöttem.

Mindig a port.hu-n nézem meg, melyik csatornán milyen műsor várható aznap. Jó hely, rá lehet nyitni a filmek rövid ismertetőjére, amelyek mellett fórum is olvasható, elmondhatják a nézők a véleményüket, néha egészen érdekes információkhoz juthat így az ember. A műsorközlő oldalon illusztrációk is találhatók, az ember azt hinné, hogy az adott műsorból ad ízelítőt, de nem feltétlenül. Példa erre, hogy a Bostoni halottkémek mai epizódjához betettek egy képet, amelyen egy felhajtott ülőkéjű wc látható.

Nem várok sokat ezektől a képektől, de eddig azt hittem, hogy valamiféle iránymutatást adnak, és azért hihettem ezt, mert általában így is van, na de most ennek fényében hogyan értékeljem az új élményt? Ha abból indulok ki, hogy a kép az illető film hangulatát jellemzi, akkor mit gondoljak? A halottkémek is emberek, nyilván ők is járnak wc-re, ez nem vitás, de ez a tevékenységük állna az aktuális rész középpontjában? Vagy lehet, hogy a rész alcíme: halál az illemhelyen? Netán a műsorújság szerkesztője nem kedveli a halottkémes filmeket, és így próbálja befolyásolni a tudatalattinkat?

Szerettem volna idemásolni a bizonyítékot, de az oldalon nem képként működik, azt meg nem tudom, hogy a teljes oldalt miképpen lehet megörökíteni és közzétenni. Nem marad más, el kell hinnetek nekem, hogy ez az igazság.

Már csak az a kérdés, mit tegyek ezek után? Megnézzem vagy ne nézzem? Sok jót nem ígér, az igaz, de most már igazán nagyon kíváncsi vagyok, milyen szerepe lesz a vízöblítéses csészének a filmben.

Néha felér egy vicclappal, ha a rendőrségi híreket olvasgatjuk. Most éppen a bicskei bácsika esete nyerte el a tetszésemet: talált a határban egy második világháborús szovjet aknavető gránátot, de nem akarta ilyen csip-csup üggyel zavarni a rendőrséget, viszont ott hagyni sem akarta, nehogy baj legyen belőle, gondolta, meg tudja ő egyedül is oldani a dolgot, ezért berakta a lőszert egy reklámszatyorba, elballagott vele a helyi rendőrségre, ott letette az ajtó elé, majd bement és szólt, hogy hozott egy gránátot.

Lett is erre nagy riadalom, 300 méteres sugarú körben körbezárták a rendőrséget, hívták a tűzszerészeket, akik megállapították, hogy a gránát gyújtószerkezete éles, aztán elvitték a veszélyes tárgyat és valahol jó messze felrobbantották.

A szerencsés megtalálót persze senki sem dicsérte meg, ellenkezőleg: eljárás indult ellene robbanóanyaggal való visszaélés miatt - azért tényleg eléggé bizarr ötlet egy bombával a szatyorban biciklizgetni a falu főutcáján, közben néhány kocsmánál megállni, a bringát és a bombát a falhoz támasztani és meginni az áldomást. Az ember ugyanis meglehetősen illuminált volt a világmegmentés időszakában.

Érdeklődéssel várom, vajon milyen büntetést szabnak ki ezért.

Rohant a fiam egyik barátja a Tescoba egészségügyi ládát venni. Azt mondja, sürgős, mert most az a sláger, azt ellenőrzik a rendőrök, és ha nincs, ha hiányos, ha lejárt a szavatossága (mert van ám neki!), akkor ötvenezer forint bírság. ami persze valójában százezer, mert csak akkor ötven, ha ott és akkor egyből kifizeti a szabálysértő, és nem tudom, máshol hogy van, de az én ismerőseim nem járkálnak százezer forintokkal a zsebükben. Még otthon sincs nekik százezer forintjuk, nemhogy a zsebükben.

Nyugtatgattam a gyereket, nem olyan nagy a vész, igaz ugyan, hogy büntetnek, mint az állat, viszont most már arra is van lehetőség, hogy ledolgozza vagy netán leülje az ember, és akárhogyan is nézzük, ez nagy előrelépés, mert igaz, hogy pénzünk már nincs, de megválthatjuk a bírságot.

Arra gondoltam, tovább lehetne ezt fejleszteni: itt a sok munkanélküli, idejük mint a tenger, állandó pénzhiánnyal küszködnek, és mivel a lehetőségek országa vagyunk, ideje lenne megnyitni a rabságot is, mint piacot. Ahogyan a bűnevők arra szerződnek, hogy az eltávozott bűneit jelképesen megegyék és ezzel mentesítsék őt a túlvilági bűnhődéstől, ma is akadna olyan, aki vállalkozna rá, hogy megfelelő díjazásért cserébe átvegye fizetőképes embertársától annak bűneit és letöltse helyette a büntetését.

Nem hiszem, hogy ennek bármi akadálya lehetne, hiszen a bűn valamilyen módon elnyerné büntetését, azt pedig ki akadályozhatja meg, hogy egyik ember bérbe adja a másiknak a szabadságát? Nem látok ebben semmi kivetnivalót, mindössze megállapodás kérdése, esetleg érdemes lenne kidolgozni egy tarifarendszert, melyik büntetésnek mi a megváltási ára - nyilván a rövid ideig tartó elzárás olcsóbb lenne, míg egy többéves fegyházat keményen meg kéne fizetni.

Aki meg van szorulva, nem kéne azon fáradoznia, hogy Bécsbe utazgasson vérplazmát adni, keresnie a lehetőséget, hogyan adhatná el egyik veséjét a fekete szervpiacon, miképpen vállalhatna béranyaságot, egyszerűen csak regisztrálna egy adatbázisba, és onnan a megbüntetett gazdagabbak kiválaszthatnák őt a saját bérrabjuknak. Azt hiszem, megfelelő díjazás ellenében olyan is akadna, aki még a priuszt is átvállalná...

Javaslatom felettébb életképes, nem csodálkoznék rajta, ha előbb vagy utóbb a parlament elé kerülne.

"Számítunk nektek, amikor szavazunk, számítunk, amikor adózunk és számítunk, amikor vétkezünk. De nem számítunk többé, amikor nekünk van szükségünk rátok. Akkor nincs, kire számítsunk. A szociális háló nem minket szolgál, a rendszer szolgája. A weboldalatokat mink tartjuk fenn. A költségét inkább szánnánk a szánandóknak, a rászorulóknak. Ne kelljen soha támogatásra szorulnunk. De ha igen, állampolgárként legyen elég kérnünk. Ne kelljen könyörögnünk. Az állam ne kegyet gyakoroljon, hanem törlesszen. Sokkal tartoztok nekünk. Nem bocsátjuk meg, nem felejtjük el, számíthattok ránk! A névtelenek nevében: Anonymous" - ezt az üzenetet helyezte el a nemzetközi hackerközösség magyar csoportja a Nemzeti Rehabilitációs és Szociális Hivatal frissiben feltört weblapján.

Egy hackert sem ismerek, csak az amerikai krimikben szoktam látni őket, a filmekből kiderül, hogy az egész számítástechnika a kisujjukban van, nincs előttük titok, bármilyen rendszerbe, gépbe pillanatok alatt bejutnak - mindezt persze nemes célok érdekében teszik, általában az FBI vagy valami hasonlóan fontos szervezet kötelékében. Vannak persze bűnöző hackerek is, akik ugyanezt teszik, de aljas indokból: bankszámlákat csapolnak meg, illetve mindenféle károkat okoznak, látszólag mindenféle haszon nélkül, merő passzióból.

Az Anonymous csoport nyilvánvalóan a jobbfajta hackerek közé sorolható, persze ez nézőpont kérdése, a megviccelt hivatal nyilván nem így látja, valószínű, hogy a nemzetbiztonságiak is vadul nyomoznak utánuk, és ha netán sikerül a nyomukra akadni, akkor aztán lesz irgum és burgum, mert a hivatalokkal nem tanácsos viccelni.

Azért ha figyelmesen elolvassuk a kedves üzenetet, akár az is feltűnhet, hogy mindez egyáltalán nem vicc. Akár komolyan is vehetné a címzett, meg az egész kompánia, akikhez ez szól. Legalább elgondolkodhatnának rajta.

Nekem, egyszerű halandónak csak annyi a teendőm ezügyben, hogy véleményezzem, ha akarom. Hát akarom, üzenem a csapatnak, hogy hajrá!

Tiltakozik a Nagycsaládosok Országos Egyesülete, tiltakozik az ellenzék, ennek ellenére úgy tűnik, hamarosan már nem pénzben fizetik a családi pótlékot, a lakásfenntartási támogatást, valamint a segélyeket. Mindez a gondoskodás jegyében történik, mert úgy tűnik, nincs más módja annak, hogy ezek a juttatások a megfelelő helyre kerüljenek. Kétségkívül szükség van az odafigyelésre, a szegény ember ugyanis felelőtlen, hiába tömik mindenféle juttatásokkal, elherdálja a pénzt, és végül pontosan arra nem jut, amire a pénzt juttatók szánták.

Figyelemben eddig sem volt hiány: jó ideje a településeken foglalkoztatnak olyan szociális munkásokat, akik életvezetési tanácsokat adnak a rászorulóknak. Azt, hogy ki szorul rá az ilyesfajta tanácsadásra, nem az érintettek döntik el, hanem hivatalnokok, akiket azért fizetnek, hogy kiválasszák azokat a szerencséseket, akik részesülhetnek ebben a szolgáltatásban. Nem tudom, milyen érzés lehet, amikor egy többgyermekes családhoz beállít a felkent dolgozó, és nekiáll, hogy rendelkezzen a família gazdálkodása felől. Akinek segítenek, egyáltalán nem biztos, hogy örül ennek a segítségnek, sőt, valószínű, hogy megalázónak tartja, persze választási lehetősége nincs, vissza nem utasíthatja a segítséget, illetve talán megteheti, de annak bizonyára komoly következményei lesznek, ezért inkább nem vetemedik ilyesmire. És vajon mit érez a tanácsadó, aki jogosítványt kap arra, hogy átszervezze egy család életét, megmondja nekik, mi fontos és mi nem az, miről kell lemondaniuk és mit kell mindenképpen kifizetniük? Hogyan oldja meg a megoldhatatlan feladatot, ha eszközöket nem kap hozzá? Miért feltételezi bárki, hogy akinek nincs pénze, az egészen biztosan rosszul gazdálkodik, elszórja, és hogy más szisztémával a semmiből is lehet valamit csinálni?

Most jönnek az utalványok. Néhány hónap múltán bizonyára felmérések is készülnek, és kiderül majd, milyen remek intézkedés volt, az elesettek kevésbé elesettekké válnak, a gyerekek többet esznek, lesz jó ruhájuk, az otthonokban lesz világítás, hideg-meleg víz és fűtés, hiszen eddig csupáncsak azért nem volt, mert pénzben kapták a juttatásokat, és túl nagy volt a kísértés, hiszen a pénzt csak úgy el lehet költeni, az utalvány viszont egészen más, azt másra nem fordíthatják, csakis a fontos dolgokra.

Talán érdemes lenne ezt továbbfejleszteni: mi lenne, ha bevezetnék a jegyrendszert? Ha a nálunk okosabbak, hozzáértőbbek eldöntenék, miből mennyire van szüksége egy-egy embernek havonta, megkapná a fejadagját jegy formájában - milyen egyszerűvé válna az életünk, nem?

Keresgélek a Wikipédiában, milyen évfordulók lesznek két hét múlva, kinek szenteljem a következő rejtvényt. A választék bőséges, végül Wesselényi Miklós, az árvízi hajós mellett döntök, aki 1850. április 21-én halt meg. Túl azon, amit a Wikipédián találok, elolvasom Benedek Elek róla szóló írását, és mire a végére érek, valósággal beleszeretek ebbe a kivételes emberbe.

http://csicsada.freeblog.hu/archives/2009/01/16/Benedek_Elek_Wesselenyi_Miklos/

A szülők is nagy jellemek: idősebb Wesselényi Miklós, a vasember, a lovak megszállottja, akinek zsibói ménese messze földön híressé vált, nagy természetű ember volt, és bár Miklós fiának születése előtt kilenc gyermekét eltemette, szigorúan nevelte a tizediket. Fontosnak tartotta a testi erőt, a bátorságot, ugyanakkor a szellemi képességek fejlesztését is, ezért a legjobb tanítókat fogadta mellé. Édesanyja, Cserey Heléna regénybe illő módon lett Wesselényi felesége: a báró hallotta, hogy akarata ellenére apácaságra akarják kényszeríteni, ezért - látatlanban - megszöktette, majd feleségül vette.

Az ifjú Wesselényi a politika iránt is érdeklődött: előbb a vármegyegyűléseken, majd az országgyűléseken hallatta hangját. A közteherviselés híve volt, saját birtokán felszabadította a jobbágyokat, elengedte a robotot és a dézsma egy részét, a parasztok számára tanfolyamokat szervezett, hogy elsajátíthassák a korszerű földművelés és állattenyésztés tudományát. Reformjai kézzel fogható eredményeket hoztak, a zsibói birtok mintagazdasággá vált.

Jó kapcsolatot ápolt a kor irodalmi és politikai kiválóságaival: Széchenyivel együtt utazták be Európát, nagyra becsülte őt Kazinczy, Berzsenyi, az ellene indított felségsértési perben pedig Kölcsey képviselte (ennek ellenére három évi börtönre ítélték. Büntetését később megváltoztatták, mert a börtönben erősen megromlott az egészségi állapota). Kossuth-tal sokáig egyetértett, idővel azonban elvesztette hitét a szabadságharc sikerében.

Elgondolkodtam: hol vannak ma a hozzá mérhető kiválóságok? Miért hiányoznak közülünk azok, akik annyira önzetlenül állnak ki a haza érdekeiért, mint ő és több kortársa? Mi kedvezett annak idején a nagy jellemek kialakulásának, és mi az, ami ma hiányzik ehhez? Lehetséges, hogy ma is vannak ilyenek, csupán nem vesszük észre őket?

 

Említettem már, hogy álláskeresőkkel vagyok körülvéve - ez persze nem különleges, a mai világban mindenki rendelkezik seregnyi munkát hajszoló ismerőssel. Látom, hogy erről szól az életük, állandóan a hirdetéseket bújják, hetente nyolc-tíz helyre adják be a jelentkezésüket, tehát senki sem vádolhatja őket azzal, hogy ne akarnának dolgozni.

Olyan, hogy jó munkahely, gyakorlatilag nincs. A rossz és a kevésbé rossz között lehet válogatni, és annak ellenére, hogy elképesztően szegényesek az ajánlatok, minden álláshirdetésre tömegesen jelentkeznek. Mondják, hogy akadnak azért jobb lehetőségek is, de azokat az állásokat a jó kapcsolatokkal rendelkezők töltik be, ki se kerülnek a piacra.

Be lehet persze menni a munkaügyi központba is, ahol hosszas sorbanállás után kap a jelentkező néhány ajánlatot, persze ezek olyanok, amilyenek, nem véletlenül szerepelnek a kínálatban. Például lehet gombapincében gombát szedni bruttó ötszáz forintos órabérért, mindig vannak is, akik elvállalják, de amint lehet, odébb is állnak, amin nem  csodálkozom.

A fiam egyik barátja - fáradhatatlan álláskereső - most tele van reményekkel. A héten volt állásinterjún a szomszéd városban, mindössze tizenöten jelentkeztek, ezt ő biztatónak találja. A munka? Egy műszak, raktár, targoncázni, pakolászni kell, a fizetés havonta bruttó 120 ezer. Kiváló teljesítmény esetén nettó tízezer forintos mozgóbér is elérhető.

Mivel a szomszéd városban található a leendő munkahely, oda is kell jutni valahogy. A buszbérlet kb tizenötezer - kell egyszer egy helyközi, aztán egy ottani helyi bérlet is, mert át is kell szállni. A munkáltató az utazási költségekhez nem járul hozzá.

Ez egy fényes lehetőség. A gyerek fel van villanyozva, a telefonja nélkül egy lépést se tesz, mert erősen bízik benne, hogy őt hívja fel a munkaadó. Ha mégse? Akkor folytatja a keresgélést, mert - mint tudjuk - a remény hal meg utoljára...

 

Ajánlom mindenki figyelmébe az Indexen Haász János cikkét (Nem tudtam megélni 47 000-ből)

http://index.hu/gazdasag/magyar/2012/03/18/47000_utolso/

Mondhatnánk, hogy már lerágott csont, kiveséztük oda-vissza a képtelen kijelentést, de igazából vannak még benne tartalékok. Az írás remekül összehozza a téma sokféle leágazását, a naposcsibe-osztástól az ingyenkonyha előnyeiig. Nem tudhatom persze, hogy csak azok éreznek így, akik maguk is naponta megtapasztalják a fennmaradásért való küzdelem áldásait, vagy esetleg azokban is ébreszt gondolatokat, akik felette állnak az önfenntartási háború szüntelen csatározásainak. Tulajdonképpen az lenne a jó, ha utóbbiakban ébredne valami, mert a hasonló - netán rosszabb - helyzetben vegetálók számára ez ismerős terület, új információkhoz nem jutnak belőle, némi vigaszt jelenthet, hogy ezek szerint nincsenek egyedül, az életképtelenek tábora egyre népesebb.

A cikk megemlíti a Szociopoly nevű társasjátékot, egy link segítségével egy kattintással el is jutunk a honlapra. A játék a közkedvelt Monopoly-hoz hasonlatos, azzal a különbséggel, hogy itt nem ingatlanokat, gyárakat kell adni-venni, nem az a tét, hogy melyik játékos tud meggazdagodni a többiek rovására. Itt minden résztvevő kap egy minimális összeget, a feladat pedig az, hogy abból fedezze a szükséges kiadásokat, mellette még egyen is, ha lehet. A játék összeállítói tizenévesek számára javasolják elsősorban, fejlesztendő a szociális érzékenységüket, de a felnőttek számára is hasznos és tanulságos lehet egy-egy party.

Érdemes belenézni a letölthető kézikönyvbe. Sok magyarázatot tartalmaz, külön foglalkozik az előítéletekkel, és adatokkal bizonyítja, mi a valóság a szólamokkal szemben.

Nagyszerű munka, nagy nyilvánosságot érdemelne.

 

Az LMP azzal a javaslattal állt elő, hogy alkossanak törvényt a nyugdíjasok utazási kedvezményének megszüntetésére. Ezen - nem is kicsit - elcsodálkoztam, mert a fene se gondolta, hogy pont az LMP húz be egyet az öregeknek, na de mindegy is, lelkük rajta, nyilván sok szimpatizánst hoz nekik ez az ötlet. Személy szerint engem a dolog egyáltalán nem érint, mint ahogy attól se lettem szegényebb, hogy ettől az évtől már nem kapok nyugdíjas utazási kedvezményt, lévén mindössze hatvan éves, így a rokkant nyugdíjam járadékká változott. Nem a kedvezményt veszítettem el, hanem egy gesztust, magát a kedvezményt szinte biztos, hogy nem venném igénybe, mivel nem utazom sehova, hónapszámra még a házból se megyek ki. Na de jó volt tudni, hogy van egy lehetőségem.

Az indok, hogy így lehet megmenteni a tömegközlekedést. Biztosan komoly számítások előzték meg a javaslatot, annak idején nem hiába kellett az öregeknek regisztrációs jegyet kérni, valahol összesítették, és nyilván kiderült, hogy a nyugdíjasok tömegesen utazgatnak föl és alá, miattuk kell működtetni a vonatokat és buszokat. Emlékszem, amikor édesapám betöltötte a 65-öt, nagyon élvezte, hogy csak úgy fölszállhat bármilyen tömegközlekedési eszközre és mehet, amerre a kedve tartja. Amíg a gyerekeim kicsik voltak és ők is ingyen utaztak, előfordult, hogy leutazott velük Pusztaszabolcsra, az egész napot ott töltötték az állomáson és nézték a vonatokat. Az is megesett velünk, hogy amíg megilletett bennünket a nagycsaládosok utazási kedvezménye, kirándultunk Siófokra - ha teljes áron kellett volna utaznunk, nem engedhettük volna meg magunknak, így viszont talán négyszer vagy ötször is megtettük, hajnalok hajnalán indultunk, este jöttünk vissza, enni- és innivalót vittünk magunkkal, így potom pénzből jutottunk élményhez. Bevallom, a fejemben se fordult meg, hogy ezzel a felelőtlen kedvezményes utazgatással mi is hozzájárultunk, hogy a tömegközlekedés ráfizetésessé vált. Majd ezentúl nyereséges lesz, vagy nem lesz nyereséges, csak sokkal kevesebb lesz az utas (mellesleg amikor pl Balatonra mentünk, előfordult, hogy senki más nem utazott az egész vonaton, csak mi), ha viszont kevesebb lesz az utas, akkor lehet járatot ritkítani, és eljuthatunk oda, hogy csak egy-két vonat közlekedik naponta, aztán mindenki döntse el, melyikkel utazik.

Tudjuk, persze, hogy tudjuk, hogy semmi sincs ingyen, de gyanítom, hogy konkrétan ez a kedvezmény csak névleg kerül annyiba, amennyit feltételeznek, hiszen nem különjáratokról van szó, hanem a meglévő járatok kihasználásáról, ami vagy van, vagy nincs, ha ingyenes vagy kedvezményes, akkor nagyobb a kihasználtság, ha viszont nagy árat kell fizetni érte, akkor az ember inkább lemond róla.

Kedvezményt adni nem kötelező, viszont meglévő kedvezményt megvonni kockázatos. Ha én törvényalkotó lennék, semmiképp se tenném...

Olvasom lufisgyula blogtárs írását a családról, akiken közel 300 ezret követel az ELMŰ. Hogy jogos-e vagy jogtalan a követelés, azt nem tudom megállapítani, lehetséges, hogy átalányt fizettek, de jött a tél, nem volt mivel fűteni és beállítottak néhány hősugárzót - csak így tudom elképzelni, hogy ilyen tetemes különbözet hozzon össze egy négytagú család egy év alatt. Az nem lehetséges, hogy nem fizettek villanyszámlát egy éven keresztül, mert akkor már jóval korábban kikapcsolták volna a villanyt. A szolgáltatók egyre inkább résen vannak, ráadásul eddig három hónapig lehetett késlekedni a befizetéssel, most már csak kettővel. Vagy tán már annyival se.

Valami akció lehet most az ELMŰ-nél. Ma felhívott egy nő, és közölte, hogy van egy havi elmaradásom. Mondtam, tudok róla, de úgy tudom, egy havi elmaradás még nem főbenjáró bűn, majd fizetek, ha jön a nyugdíj. Ekkor jött a meglepetés: öt nap haladékot tud adni, többet nem, ugyanis nem a legutóbbi számlával tartozom (azt befizettem), hanem az előzővel, és annak lejárt a határideje.

Ez sajnos igaz, a tavszamla.hu oldalon regisztráltam, ott kapom havonta az értesítést, annak értelmében átutalom a pénzt, majd kipipálom, hogy befizettem. Nem a csoportos beszedést választottam, talán ez volt a hiba. A legutóbbi számlán szereplő összeg némiképp magasabb volt, mint a szokásos, ami az áremelkedéssel magyarázható, én marha módon merő igyekezetből nem az előző, alacsonyabb összeget fizettem be, hanem az utóbbit, ami magasabb. Az álmomban se rémlett volna fel, hogy nekik nem az számít, hogy havonta beérkezzen egy összeg (amely ez esetben magasabb, mint a fizetendő számla, így mindenképpen fedezi az előző havi tartozást), hanem hogy mindig a régebbi legyen kifizetve.

Annyira megdöbbentem ettől az öt napos türelmi időtől, hogy gyorsan elköszöntem, meg se kérdeztem, mi történik, ha nem fizetek öt napon belül? Ráadásul nem is egyszerű a befizetés, csekkem ugyanis nincs, csak átutalni tudok, de a folyószámlámon nincs egy fillér se. Legalább egy csekket küldhetnének - eddig azért más volt a rend, küldtek értesítőt a tartozásról, de ilyen ultimátumot még nem kaptam.

Holnap megpróbálom felhívni őket és tisztázni ezt az egész hülye helyzetet, emellett elgondolkodom, érdemes-e nekem ezt az egész hülye távszámla-rendszert használni, talán hasznosabb lenne, ha visszatérnénk a régi, levelezős módszerhez.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Se nem közel ide, se nem távol, de annyi biztos, hogy ez az ország pontosan a világ közepén helyezkedett el. az ország közepén pedig állott egy soktornyú,  szépséges palota, amelyet régebben építettek, de azóta is mindig abban lakott az éppen időszerű király. A királyok évszázadokon át ugyanabból a családból kerültek ki, apáról fiúra szállt a hatalom, nem is értett máshoz ez a família, mint a koronaviseléshez.

Egyszer azonban mégiscsak vége szakadt az uralmuknak, mert Huszonötödik Nagy Hezidon király halála után rossz kezekbe került a jogar, az elsőszülött fiú ugyanis nem királynak termett. Ő ezt nem látta be, s atyja halála után magához ragadta a hatalmat, de kisszámú híveitől eltekintve mindenki tudta, hogy az új király nem csak hogy nem egészen épeszű, de egyenesen tébolyodott. Nem is uralkodhatott sokáig, mert a nép fellázadt és elzavarta, s egy másik dinasztia került a trónra. Friss vér, új seprő, ment is szépen minden, voltak ugyan hibái ennek a királynak is, de összességében elégedettek voltak vele az alattvalók. Ha panaszkodtak is néha, azt mindig elismerték, hogy soha olyan jó életük nem volt, mint ennek a királynak az idejében.

Évtizedeken át kormányozta az országot békében, s ezalatt az elűzött Huszonhatodik Nagy Hezidon száműzetésben tengette életét. Nem szenvedett hiányt semmiben, már csak azért sem, mert amikor elűzték, magával vitte a kincstár nagyobbik részét is, de a halatom nagyon hiányzott neki, egyre csak a koronája után epekedett. Nem is adta fel soha a reményt, hogy egyszer visszaszerzi elveszített birodalmát. Addig ügyeskedett, addig gyűjtötte a híveket, hogy végül ez sikerült is neki, egy felhős éjszakán maroknyi csapatával belopakodott a palotába és ezzel visszafoglalta az országot.

A nép nem örült túlságosan a régi-új királynak, de nem volt más választása, belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Hezidon megrészegült a diadaltól, s nem érte be azzal, hogy megszerezte a hatalmat, ráadásul ennek körülményeit is meg akarta hamisítani. Azt híresztelte, hogy ő csak a nép óhajának engedve tért vissza trónra, eszébe sem jutott volna erővel elfoglalni, hiszen jó dolga volt neki addig is, nem szorította a fejét a korona, s ha most el is vállalta a királykodást, ezzel tulajdonképpen önnön érdekei ellen cselekedett.

Az újságok is neki dolgoztak, megírták, hogy szegény Hezidon milyen hatalmas áldozatot vállalt, üres kincstárat talált, s általánosságban, az egész ország hasznavehetetlen. A palota bútorzata kiment a divatból, a hintó kereke nem rugózik megfelelően, s egyáltalán, minden úgy rossz, ahogy van. Hezidon megtiltotta a földműveseknek, hogy a földet túrják, neves külhoni szakértőket hívott, akik tájékoztatták a népet, hogy ma már a világ nem ott tart, ahol ők. Hezidon bezáratta a gyárakat is, mondván, hogy nemcsak üzemben tartani ráfizetéses azokat, hanem már önmagában az is halálos vétek, hogy falaik útját állják a messziről jövő szeleknek.

Az emberek nem dolgoztak, csak jöttek-mentek, igaz ugyan, hogy sorba kellett állniuk a királyi ingyenkonyha előtt, de még így is bőségesen maradt idejük arra, hogy halálosan unatkozzanak. Azt mondta ekkor Hezidonnak az egyik tanácsadója, hogy ennek nem lesz jó vége, mert a semmittevés a bún szülőanyja, tehát valamilyen elfoglaltságot kell adni a népnek.

Tanácskoztak az udvari bölcsek három nap, három éjjel, míg végre megszületett a nagy ötlet: el kell távolíttatni a régi király idejéből maradt szobrokat, amelyek többnyire az égig érő vascsicsergőt ábrázolták, s mindenüvé el kell helyezni a Hezidon-dinasztia jelképét, a fűzfán fütyülő rézangyalt. No, ha kitalálták, ki is hirdették nyomban, s kisvártatva megkezdődtek az előkészületek. Mindenek előtt alaposan megadóztatták a népet, mert honnan máshonnan teremtették volna elő a nagy átrendezéshez szükséges fedezetet. Eközben folyt a kampány, a sajtóban megszólaltatták a különféle véleményű embereket. Sokan háborogtak, mert semmi értelmét nem látták, hogy ilyen hiábavalóságokkal foglalkozzanak, amikor az országnak ezernyi más, ennél súlyosabb gondja is van, ráadásul többen azt is ki merték mondani, hogy az égigérő vascsicsergő nem csúnya, sőt, egyenesen gyönyörködteti a szemet. Erre azonnal tromfoltak a királypártiak, kifejtették, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem lelke is van neki, s ezek az égigérő vascsicsergők morálisan károsak, rombolóan hatnak ez emberi méltóságra, kikezdik a hazafias öntudatot. Hozzátették, hogy minden valamire való polgárnak fizikai gyötrelmet okoz, ha csak egy pillantást is kell vetnie az égigérő vascsicsergőre. Ezzel ellentétben a fűzfán fütyülő rézangyal nemesíti a lelket, s köztéri megjelenítésével mintegy őrt áll majd a nemzet identitása fölött.

Akármit is tett volna a nép jobbik fele, mindenképp alul marad a királypártiakkal szemben. Megkezdődtek a munkálatok, horribilis összegek vándoroltak az állami kincstárból különféle királyhű zsebekbe. Az átalakításokra hivatkozva Hezidon kölcsönöket vett fel a környező és a távolabbi országoktól, annyi adóssága volt már az országnak, hogy senki se tudta pontosan a nagyságát. Csak sejteni lehetett, hogy mérhetetlen, száz évbe is beletelik, mire visszafizetik. Egy ízben az aggodalmaskodók ezt szóvá is tették, mire a király hívei nagyon felháborodtak, mert íme, vannak, akik mindent csak a rosszabbik oldaláról néznek, hiszen való igaz, hogy kissé megnövekedett az ország adóssága, de ez nem történhetett volna meg, ha a külvilág nem bízik meg olyan nagyon bennük. Annak kellene inkább örülni, hogy az ország hitelképes és jó híre van a világban.

Telt-múlt az idő, már az ország legkisebb terecskéin is ott állt a fűzfán fütyülő rézangyal szobra, s az emberek újra csak lődörögtek, unatkoztak. A király legokosabb tanácsadója egyszer bizalmasan közölte urával, hogy megint csak üres a kincstár, ráadásul hiába utazgatnak föl és le a világban, senki nem ad több hitelt.

Hezidont nem rázta meg a hír, voltaképpen őt egyáltalán nem érdekelte se a kincstár, se a nép helyzete, csak ült naphosszat a tükör előtt és illegette magát a koronában. Nagyon elégedett volt, amiért az országban mindenfelől a fűzfán fütyülő rézangyal fogadta, más elképzelése nem is volt, s addigra már elunta az uralkodást.

Egy holdtalan éjszakán összecsomagolta a koronázási ékszereket, s maroknyi csapatával éppolyan csöndesen, ahogy jött, kisettenkedett a palotából. Elindultak a határon túlra, az immár önként vállalt száműzetésbe.

Nem is vette észre senki a távozásukat. A határról még visszanézett Hezidon, s úgy tűnt neki, mintha a legutolsó rézangyal felemelné bronzkezét és vidáman integetne.

Nem tudom, hogyan működött a régi, polgári világban, de hiányos információim szerint cseléd mindenféle előképzettség nélkül lehetett valaki. Apai nagynénéim egytől egyig cselédek voltak Pesten, valószínűleg nem volt könnyű jó helyet találni, kellett hozzá valamilyen ismeretség, de hogy bizonyítványt kértek volna a képességeikről, azt sosem említették. Ha szükség volt valamelyik úri háznál szolgálóra, akkor kerítettek egy lányt, aki nyilván rendelkezett alapismeretekkel, de a lényeg az volt, hogy az uraság elvárásaihoz alkalmazkodjon. Ha voltak is neki saját elképzelései arról, hogyan kell takarítani, azokat félre kellett tennie, nem lett volna bölcs cselekedet, ha kioktatják a gazdát a tisztaság kritériumairól. Mostanában egyre nagyobb az igény a bejárónők, valamint a háztartási alkalmazottak iránt. Van, aki saját maga keres magának alkalmazottat, meghirdeti az állást, aztán állásinterjún választ a jelentkezők közül. Jelentkezőben pedig nincs hiány: fiatal lányok, családanyák, nagymamák készek vállalkozni arra, hogy elszegődjenek egy idegen otthonba, egy másik családot kiszolgálni - no nem azért, mert ez lenne a hivatásuk, hanem mert nem találnak más lehetőséget arra, hogy pénzt keressenek. A velük szemben támasztott elvárások különfélék: van, aki egy normál méretű lakás rendben tartását, mosást, főzést kér, időnkénti gyermekfelügyelettel, de olyan hirdető is akad, aki napi négy órára venne fel szorgalmas, gyorsan, ám precízen dolgozó nőt, akitől egyenesen a lehetetlent követeli: az összes házimunka mellett a bevásárlást és a kert rendben tartását is, és mindezért havi ötven ezer forintot ajánl fel. Vannak, akiknél az igények között a társalkodás is szerepel, ezért a válogatással szakembert bíz meg, például lélekbúvárt, aki teszteli a jelentkezőket, majd fondorlatos kérdéseket tesz fel, például hogy milyen módon szórakoztatná megbízóját, milyen kézműves tevékenységeket ismer, van-e jogosítványa és szeret-e hangversenyre járni. Sorban születnek az erre szakosodott cégek, akik immár nemcsak a közvetítést vállalják, hanem ki is képezik a munkavállalókat. A tanfolyamok költsége változó, néhány hónap alatt megszerezheti az OKJ-s bizonyítványt a növendék, esetenként baráti áron. Már ötven ezer forintért is lehet találni tanfolyamot, ráadásul részletfizetésre is van lehetőség, persze a vizsgadíj külön fizetendő, de láttam már tanfolyamot kétszáz ezerért is. Most találkoztam az év szlogenjével: "Legyen specialista, tűnjön ki a tömegből!" Ehhez nem is kell több, mint befektetni a cég által indított tanfolyamba, ahol profi bejárónővé formálják a jelentkezőket, ily módon nagyobb eséllyel találnak munkát akár bel-, akár külföldön. A specialista azután jobb feltételekkel adhatja el magát és élheti mások életét, hogy mindezzel pénzt keresve biztosítsa szerettei megélhetését.

"Bemondásra jár az évi 1,4 millió" - írja a Blikk cikkében, amelyből kiderül, trükköznek a honatyák: felveszik a busás lakhatási támogatást, holott nem lennének jogosultak rá, de mivel senki sem ellenőrzi, úgy vélik, megtehetik. Hat képviselőt említ a lap név szerint, de gyanítható, hogy ennél többen vannak. A botlás pártfüggetlen egyébként. A cikk azzal a megállapítással zárul, hogy Lázár János javaslata, mely szerint az Országgyűlés bérelne lakásokat a vidéki képviselőknek, hogy legyen hol lakniuk az ülések idején, megszüntetné az anomáliát. Nem lenne többé lakhatási támogatás, egy visszaélési lehetőséggel csökkenne a meglévők száma. Kellene már valaki, aki bemenne a parlamentbe egy bottal és kikergetné onnan a kufárokat, nem?