Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Se nem közel ide, se nem távol, de annyi biztos, hogy ez az ország pontosan a világ közepén helyezkedett el. az ország közepén pedig állott egy soktornyú, szépséges palota, amelyet régebben építettek, de azóta is mindig abban lakott az éppen időszerű király. A királyok évszázadokon át ugyanabból a családból kerültek ki, apáról fiúra szállt a hatalom, nem is értett máshoz ez a família, mint a koronaviseléshez.
Egyszer azonban mégiscsak vége szakadt az uralmuknak, mert Huszonötödik Nagy Hezidon király halála után rossz kezekbe került a jogar, az elsőszülött fiú ugyanis nem királynak termett. Ő ezt nem látta be, s atyja halála után magához ragadta a hatalmat, de kisszámú híveitől eltekintve mindenki tudta, hogy az új király nem csak hogy nem egészen épeszű, de egyenesen tébolyodott. Nem is uralkodhatott sokáig, mert a nép fellázadt és elzavarta, s egy másik dinasztia került a trónra. Friss vér, új seprő, ment is szépen minden, voltak ugyan hibái ennek a királynak is, de összességében elégedettek voltak vele az alattvalók. Ha panaszkodtak is néha, azt mindig elismerték, hogy soha olyan jó életük nem volt, mint ennek a királynak az idejében.
Évtizedeken át kormányozta az országot békében, s ezalatt az elűzött Huszonhatodik Nagy Hezidon száműzetésben tengette életét. Nem szenvedett hiányt semmiben, már csak azért sem, mert amikor elűzték, magával vitte a kincstár nagyobbik részét is, de a halatom nagyon hiányzott neki, egyre csak a koronája után epekedett. Nem is adta fel soha a reményt, hogy egyszer visszaszerzi elveszített birodalmát. Addig ügyeskedett, addig gyűjtötte a híveket, hogy végül ez sikerült is neki, egy felhős éjszakán maroknyi csapatával belopakodott a palotába és ezzel visszafoglalta az országot.
A nép nem örült túlságosan a régi-új királynak, de nem volt más választása, belenyugodott a megváltoztathatatlanba. Hezidon megrészegült a diadaltól, s nem érte be azzal, hogy megszerezte a hatalmat, ráadásul ennek körülményeit is meg akarta hamisítani. Azt híresztelte, hogy ő csak a nép óhajának engedve tért vissza trónra, eszébe sem jutott volna erővel elfoglalni, hiszen jó dolga volt neki addig is, nem szorította a fejét a korona, s ha most el is vállalta a királykodást, ezzel tulajdonképpen önnön érdekei ellen cselekedett.
Az újságok is neki dolgoztak, megírták, hogy szegény Hezidon milyen hatalmas áldozatot vállalt, üres kincstárat talált, s általánosságban, az egész ország hasznavehetetlen. A palota bútorzata kiment a divatból, a hintó kereke nem rugózik megfelelően, s egyáltalán, minden úgy rossz, ahogy van. Hezidon megtiltotta a földműveseknek, hogy a földet túrják, neves külhoni szakértőket hívott, akik tájékoztatták a népet, hogy ma már a világ nem ott tart, ahol ők. Hezidon bezáratta a gyárakat is, mondván, hogy nemcsak üzemben tartani ráfizetéses azokat, hanem már önmagában az is halálos vétek, hogy falaik útját állják a messziről jövő szeleknek.
Az emberek nem dolgoztak, csak jöttek-mentek, igaz ugyan, hogy sorba kellett állniuk a királyi ingyenkonyha előtt, de még így is bőségesen maradt idejük arra, hogy halálosan unatkozzanak. Azt mondta ekkor Hezidonnak az egyik tanácsadója, hogy ennek nem lesz jó vége, mert a semmittevés a bún szülőanyja, tehát valamilyen elfoglaltságot kell adni a népnek.
Tanácskoztak az udvari bölcsek három nap, három éjjel, míg végre megszületett a nagy ötlet: el kell távolíttatni a régi király idejéből maradt szobrokat, amelyek többnyire az égig érő vascsicsergőt ábrázolták, s mindenüvé el kell helyezni a Hezidon-dinasztia jelképét, a fűzfán fütyülő rézangyalt. No, ha kitalálták, ki is hirdették nyomban, s kisvártatva megkezdődtek az előkészületek. Mindenek előtt alaposan megadóztatták a népet, mert honnan máshonnan teremtették volna elő a nagy átrendezéshez szükséges fedezetet. Eközben folyt a kampány, a sajtóban megszólaltatták a különféle véleményű embereket. Sokan háborogtak, mert semmi értelmét nem látták, hogy ilyen hiábavalóságokkal foglalkozzanak, amikor az országnak ezernyi más, ennél súlyosabb gondja is van, ráadásul többen azt is ki merték mondani, hogy az égigérő vascsicsergő nem csúnya, sőt, egyenesen gyönyörködteti a szemet. Erre azonnal tromfoltak a királypártiak, kifejtették, hogy nemcsak kenyérrel él az ember, hanem lelke is van neki, s ezek az égigérő vascsicsergők morálisan károsak, rombolóan hatnak ez emberi méltóságra, kikezdik a hazafias öntudatot. Hozzátették, hogy minden valamire való polgárnak fizikai gyötrelmet okoz, ha csak egy pillantást is kell vetnie az égigérő vascsicsergőre. Ezzel ellentétben a fűzfán fütyülő rézangyal nemesíti a lelket, s köztéri megjelenítésével mintegy őrt áll majd a nemzet identitása fölött.
Akármit is tett volna a nép jobbik fele, mindenképp alul marad a királypártiakkal szemben. Megkezdődtek a munkálatok, horribilis összegek vándoroltak az állami kincstárból különféle királyhű zsebekbe. Az átalakításokra hivatkozva Hezidon kölcsönöket vett fel a környező és a távolabbi országoktól, annyi adóssága volt már az országnak, hogy senki se tudta pontosan a nagyságát. Csak sejteni lehetett, hogy mérhetetlen, száz évbe is beletelik, mire visszafizetik. Egy ízben az aggodalmaskodók ezt szóvá is tették, mire a király hívei nagyon felháborodtak, mert íme, vannak, akik mindent csak a rosszabbik oldaláról néznek, hiszen való igaz, hogy kissé megnövekedett az ország adóssága, de ez nem történhetett volna meg, ha a külvilág nem bízik meg olyan nagyon bennük. Annak kellene inkább örülni, hogy az ország hitelképes és jó híre van a világban.
Telt-múlt az idő, már az ország legkisebb terecskéin is ott állt a fűzfán fütyülő rézangyal szobra, s az emberek újra csak lődörögtek, unatkoztak. A király legokosabb tanácsadója egyszer bizalmasan közölte urával, hogy megint csak üres a kincstár, ráadásul hiába utazgatnak föl és le a világban, senki nem ad több hitelt.
Hezidont nem rázta meg a hír, voltaképpen őt egyáltalán nem érdekelte se a kincstár, se a nép helyzete, csak ült naphosszat a tükör előtt és illegette magát a koronában. Nagyon elégedett volt, amiért az országban mindenfelől a fűzfán fütyülő rézangyal fogadta, más elképzelése nem is volt, s addigra már elunta az uralkodást.
Egy holdtalan éjszakán összecsomagolta a koronázási ékszereket, s maroknyi csapatával éppolyan csöndesen, ahogy jött, kisettenkedett a palotából. Elindultak a határon túlra, az immár önként vállalt száműzetésbe.
Nem is vette észre senki a távozásukat. A határról még visszanézett Hezidon, s úgy tűnt neki, mintha a legutolsó rézangyal felemelné bronzkezét és vidáman integetne.
Utolsó kommentek
Választás Porpácon
Választás Porpácon
Választás Porpácon
Választás Porpácon
Választás Porpácon