Megkérdezték ma reggel a köztévében Mesterházy Attilát, mit szól ahhoz, hogy Gyurcsány Ferenc három napra Miskolcra költözött. Különösebben nem kedvelem az MSZP elnökét, de abban teljes szívvel egyet tudtam vele érteni, hogy miért is kéne neki bármit szólnia ehhez. Kérdés, milyen válaszra számítottak a műsor szerkesztői - ha markáns véleményre volt szükségük ezzel kapcsolatban, akkor egy Jobbikos képviselőt kellett volna inkább meghívni, ők ugyanis egyből rárepültek az eseményre, sebtiben még azt az óhajukat is megfogalmazták, hogy Gyurcsányt nemkívánatos személlyé kell nyilvánítani Miskolcon.

Bolond egy ország ez. Miért ne költözhetne Gyurcsány (vagy bármelyik másik képviselő) három (vagy akárhány) napra egy miskolci panellakásba (vagy bárhová), miért ne ringathatná magát abban az illúzióban, hogy most aztán alámerült, és innentől kezdve megkérdőjelezhetetlenül illetékes lesz azügyben, hogyan él a nép.

A kérdés sokkal inkább az, lehetséges-e néhány nap alatt valódi tapasztalatokat szerezni. Milyen képet kaphat egy politikus az átlagember életéről, ha a kisszobában vendégeskedik, megcsípeti magát a kiirthatatlan poloskákkal, kiveszi a háziasszony kezéből a teáskannát és a helyi járaton utazik a belvárosba? Belekóstol, nem kétséges, de számára ez csak egy egzotikus kaland, valójában továbbra sem fogja tudni, hogyan él az átlag magyar. Ahhoz, hogy tényleges információkhoz jusson, azt az életet kellene élnie, amit az átlag él: minimálbérért dolgozni, vagy még azt se, munkát keresni, de nem találni, rosszul öltözöttnek, rossz fogúnak, alultápláltnak lenni, lepusztult lakásban élni, tartozni a közüzemi díjjal, és mindennek dacára mégiscsak életben maradni.

Jó lenne, bizony, nagyon jó, ha a politikusaink nem szakadnának el a valóságtól, ha egyáltalán érdekelné őket az istenadta nép. Ahhoz persze, hogy változzon a helyzet, valószínűleg nem lenne elég, ha folyamatosan vendégül látnánk a vezetőinket. Talán nem a tapasztalataikat kéne gazdagítani, nem abban bízni, hogy ettől majd egyszer csak beléjük költözik az empátia. Inkább másféléket kéne hatalomra juttatni, olyanokat, akik mindenféle ráfordítás és erőlködés nélkül eleve ilyenek.

Minden nap megnézem a police.hu-n a friss híreket. Nem azért, mert különös vonzalmat érzek a bűn vagy a bűnüldözés iránt, hanem a helyi és környékbeli vonatkozású eseteket keresem.Egyre több az elképesztő hír: gyakran lopnak a hajléktalanok a bevásárlóközpontokból, érdekes módon nem ennivalót, hanem például golyós dezodort, laptophoz való hűtőt, olyan holmikat, amelyekre szinte biztosan nincs semmi szükségük, ráadásul eladni se könnyű. Talán érdemes lenne ebbe belemélyedni, aztán írni erről egy tanulmányt, neadjisten, disszertációt, ki tudja, milyen - eddig rejtett - társadalmi törvényszerűségekre derülne fény ily módon. A mostanában sokat emlegetett bevásárló-turizmus is más színezetet kapna néhány lengyel turista minapi kalandjának ismeretében: Fehérváron megpakoltak egy bevásárlókocsit, aztán fizetés nélkül, futva akartak távozni, ám nem számoltak a fotocellás ajtóval, ami rácsukódott a kocsira, a menekülő bevásárló-turistákat pedig a parkolóban fülelte le az őrség.

Tolvajok voltak, vannak és lesznek, mostanában azért mintha többen lennének a szokásosnál azok, akik bűnös úton próbálnak földi javakhoz jutni. Olyanok is beléptek ebbe a táborba, akiknek normál körülmények között a fejükben sem fordulna meg, hogy a másét elvegyék, na de a szükség nagy úr. Az egyik hír például arról számolt be, hogy a járőrök két férfit értek falopáson, az eltulajdonított érték 7500 forint.

Tudom, nem lehet megengedni, hogy mindenki vigye, amit meglát, de azért vannak esetek, amikor nem érti az ember, miért nem fordult inkább félre a rend őre. Igaz, a részleteket nem ismerem, lehet, hogy egy náluk is szegényebbtől lopták el az utolsó fáját, bár sokkal valószínűbb, hogy valamilyen erdőből szedték össze a hatalmas mennyiséget. Körülbelül fél köbméter lehetett, ennyi fa arra elegendő, hogy egy család néhány napig melegben lehessen.

Fűtött lakásban, bőséges ebéd után könnyű ítéletet mondani, kifejteni, hogy megélhetési bűnözés tulajdonképpen nincs. Az beszéljen a magántulajdon szentségéről, aki telelt már fűtetlen lakásban, éhezett napokig, aki átélte, hogy nem tud enni adni a gyerekeinek.

Akkor is ez jut eszembe, amikor nagyobb léptékben arról esik szó, hogy további megszorításokra lenne szükség. Annak, aki így vélekedik, van vajon halvány fogalma arról, hogyan él a magyar emberek többsége? Mostanában minden ismerősöm kölcsön akar kérni valakitől, na de mert senkinek sincs pénze, hamar bezárul a kör. Lassan már kőlevest se lehetne főzni, mert üresek a kamrák, kimerültek a tartalékok, ráadásul a remény is elfogyott.

Ki tudja, miért jutott most eszembe a hatvanas évek végének egy képe: középiskolásként kivezényeltek bennünket a Németvölgyi út két oldalára, kis zászlócskákat is kaptunk, aztán amikor jött a delegáció, azzal integettünk nagy buzgón. Fogalmam sincs, kit üdvözöltünk, sőt, akkor se volt róla fogalmam, nem is érdekelt senkit, viszont kiválóan éreztük magunkat, hiszen a fene tudja, honnan érkezett küldöttségnek hála, elmaradt a fizika óra.

Néztem a tegnapi békemenetről szóló beszámolót, tényleg sokan voltak, mégse bírom felfogni, hol a logika ebben az egészben. Az én fogalmaim szerint a tüntetés mindig valaki vagy valami ellen szól. Tüntetek, szóvá teszek valamit: akár családi körben is előfordul, hogy kikelnek a családtagok amiatt, mert nem jó az ebéd, de hogy azért csapkodják az asztalt, mert úgy akarják tudatni velem, hogy ízlett a fogás, az már eléggé beteg dolog. Én legalább is mindenképpen gyanút fognék, ha ez megtörténne nálunk.

Na, mindegy, ez valami új divat lehet, talán az a célja, hogy engem (és a többi otthonülős milliókat) valamilyen irányba mozdítsanak. Ha mindig csak azok tüntetnek, akik tiltakoznak, azt hihetem a tévé előtt ülve, hogy valami nincsen egészen rendben az országban, na de ha van ellentüntetés is, akkor mégiscsak elbizonytalanodom. (Már amennyiben kizárólag a média formálja a véleményemet, saját tapasztalataim nincsenek, a holdon élek, stb). Ezért aztán nyilván nagyon fontos, hogy mindennek meglegyen az ellensúlya: nemcsak ellentüntetésekre lenne szükség, hanem például jó lenne, ha azért kezdenének éhségsztrájkba valakik, mert igenis van sajtószabadság. Sokban megkönnyítené ez nekem, az egyszeri polgárnak a tájékozódást.

Ezek hiányában ugyanis teljesen tanácstalan vagyok. És ez baj, nagyon nagy baj. Gondoljunk csak bele: ott áll például a gazda a földje szélén, jön a tavasz, mindjárt vetni kell. Jón az egyik nagyokos, felvilágosítja, nehogy véletlenül gmo magot vessen, mert azzal az egész ország termését megfertőzheti, és ezek a módosított magvak baromira veszélyesek, ötven év múlva mindenkinek hat lába nő tőle. Ezen elgondolkodik a mi parasztunk, mire jön a következő tanácsadó, azzal, hogy hülyeség az egész, amit erről a gmo-ról hablatyolnak, a módosított növények ellenállóbbak, nagyobb a termésátlag, ráadásul már mindenki olyat vet a jobb országokban, aki kimarad, az lemarad. Aztán megint jön egy okos, és megint egy, a parasztnak meg el kéne döntenie, hogy mit tegyen, mert ha sokat bámészkodik, a végén semmit se fog vetni, és szépen éhen hal.

Egyre nehezebb eldönteni, hogy mi az igazság. Talán nincs is igazság, csak az biztos, hogy egyre nehezebb az élet, fogy a remény, sötétedik a jövő. Tüntetésekkel és anélkül egyaránt.

Hihetetlen, ami velünk történt. Nem akarom isteníteni az előző rendszert, mert persze, voltak hibái, de azt azért senki sem tagadhatja, hogy jobban éltünk, mint akár előtte, akár utána. Főleg nyugodtabban éltünk, mert dolgozhattunk, és a fizetésünkből meg tudtunk élni, el tudtuk tartani a családunkat. Akárki akármit is mond, ez a lényeg, ha ez hiányzik, nem érezhetjük jól magunkat. Igaz, morogtunk, hogy bezzeg a Lajtán túl kánaán van, ezért aztán nagyon sokan örültek a rendszerváltásnak. Nem a többpártrendszer hiányzott, nem a korlátlan szólásszabadság, mert - most már megtapasztaltuk - ezek kevéssé fontosak a biztonsághoz képest.

Amikor rendszert váltottunk, nem azért tettük, mert válságba jutott az előző rendszer. Ha a nagy testvér továbbra is szorosan tudta volna tartani a gyeplőt, ma is KGST lenne, meg Varsói Szerződés. Mi meg most is amiatt dödögnénk, hogy nem utazgathatunk szabadon a nagyvilágban. Ábrándoznánk, hogy milyen jól el tudnánk adni a remek magyar termékeket, ha nem lennénk belekényszerítve a szocialista táborba, és milyen csudálatos lehetőségeink lennének, ha akadályok nélkül vállalhatnánk külföldön munkát.

A rendszerváltáskor kétségkívül alacsonyabb szinten éltünk, mint a tőlünk nyugatra lévők, de azért az nem volt kérdés, hogy tud-e működni az ország, mert tudott. Aztán jöttek az új szelek, a nagy reformok, amelyek azért születtek, hogy versenyképesek legyünk. Kiderült, hogy sokkal kevesebb emberre van szükség a termelésben. Annak idején az volt a szlogen, hogy meg kell tanulnunk rugalmasnak lenni, ha nincs igény a tudásunkra, akkor át kell magunkat képezni, mára már az is kiderült, hogy nem a tudásunkkal van a baj, hiába tanultunk meg újabb és újabb szakmákat, munkát egyre nehezebben találtunk. Elkövettük a legnagyobb hibát, amit el lehet követni: tönkretettük az ipart, a mezőgazdaságot és a kereskedelmet. Nem a kisember tette tönkre, felelős, tanult emberek magyarázták el nekünk, hogy ezzel, azzal és amazzal nem érdemes foglalkozni, mert mások máshol sokkal olcsóbban tudnak bármit előállítani, ezért a mi termékeink úgyse lennének versenyképesek. Az nem volt fontos, hogy amit mi termelünk meg, annak nemcsak a költségeit kell számolni, hanem a hozadékát is, azt, hogy munkát és megélhetést nyújt az embereknek.

Két évtized alatt eljutottunk odáig, hogy már a fejünk búbja se látszik ki az adósságból, újabb hitelekben reménykedünk, mert különben jön az államcsőd - most ez a legújabb mumus, a kisember meg is rettent, mert már így se tud megélni, mi lesz vele, ha egyszer csak nem kapja meg a havi apanázst? Nem tudja kifizetni a számláit, kikapcsolják a villanyt, a gázt, ennie se lesz mit, mert azt is pénzért adják, elveszíti még azt a keveset is, ami megmaradt. Az Unióból pedig jaj, most már nem lehet kilépni, mert temérdek pénzt beleöltünk, arról nem is szólva, hogy évente horribilis támogatásokat kapunk, egyetlen esélyünk, ha felzárkózunk. A baj csak az, hogy nincsenek tartalékaink, már az egész ország olyan, mint az átlagember: lenne munkája valahol messze, de nincs annyi pénze, hogy eljusson oda. Hitelt talán még kapunk, persze aki adja, csóválja a fejét, mondván, még mindig nagy a pazarlás, további megszorításokat javasol.

Vannak, akik azt mondják, a kormány az államcsődre hajt. Nem vagyok szakértő, de meg tudnám érteni. Persze önmagában a csőd nem oldana meg semmit, valahogyan jóvá kellene tenni mindazt, ami elromlott, és elindulni másfelé. Mert ez az út, amelyen járunk, a semmibe vezet.

Ha életben szeretnénk maradni, akkor folyamatosan keresnünk kell a lehetőségeket. Ennek jegyében betegre töprengtem magam év vége - év eleje környékén, hogyan tudnék kimászni a slamasztikából. Azt hittem, megtaláltam a megoldást. Mivel a mellékes munkáimnál mindig a számlaképességem hiánya jelentett nehézségeket, úgy gondoltam, nagy előrelépés, ha ezen segítek, és egyéni vállalkozóvá válok.

Összeolvastam az ezzel kapcsolatos tudnivalókat, aztán az ügyfélkapun be is jelentkeztem, mint nyugdíj mellett tevékenykedni kívánó vállalkozó. Ment is minden, mint a karikacsapás, már másnap megkaptam az igazolást, hogy nyilvántartásba vettek és akár azonnal megkezdhetem a működésemet. Nagyon lelkes voltam, nem mintha busás jövedelemre tehetnék szert, mint vállalkozó, de mégiscsak jobb megoldás, mint minden alkalommal számlát venni, ami egyrészt tortúra, másrészt nem is olcsó mulatság. Fel is hívtam a nyomtatványboltos barátnémat, hogy készítse össze nekem azokat a tömböket, amikre a jövőben szükségem lesz, mire azt mondta, hogy valamit hallott a januári változásokról, mintha a nyugdíjasokkal kapcsolatban módosultak volna a szabályok, nézzek utána. Meg is tettem, a NAV ügyfélszolgálatán fel is világosítottak, hogy bizony, januártól nekem már nem lenne kedvező vállalkozónak lennem, mert mint rokkant nyugdíjas, aki ugyan nem rehabilitálható, most valami járadékos lettem, és mint ilyen, csak főállású vállalkozó lehetek, ami annyit jelent (egyebek mellett), hogy a minimálbér után kell járulékot fizetnem, ami havonta ötven valahány ezer forint. Jaj, mondtam, hát ez nem lesz jó, nem lesz nekem annyi bevételem, hogy ilyen urasan fizessek, mit lehet tenni? Két dolgot tehetek - szólt a válasz -, vagy megszüntetem, vagy szüneteltetem a vállalkozást, mindkettő ingyenes egyébként. Pánikszerűen kitöltöttem és elküldtem a nyomtatványt a szüneteltetésről (azért nem szüntettem meg, hogy ne nézzenek egészen hülyének, pedig hát az vagyok), így most megúszom a dolgot annyival, hogy három napra kell befizetnem a járulékot, viszont megúszom, hogy kivéreztessenek.

Értem én a lényeget: döntsd el, hogy rokkant vagy, illetve nem, ha nem, akkor menj dolgozni, ne pusztítsd az állam kenyerét. Nagy kár, hogy nem gondoltak azokra, akik kicsiben űznék az ipart, havi harminc-negyven ezer forintot keresnének, persze legálisan, de mert ezt a kaput becsukták, marad a másik út: számlavásárlás, zsebből fizetett munkák. Ez megint csak egy olyan eset, amikor módosítanak egy jogszabályt, de az egésznek semmi értelme, mert se az állam, se a magánszemély nem jár jól vele...

Tulajdonképpen nem lep meg, hogy a veszprémi Fidesz-sajtótájékoztatón, amelyet az önmagát szíven szúrt rokkant férfi halálának kapcsán tartottak, végül azt hozta ki a helyi alelnök, hogy ennek is Gyurcsány az oka. Mégpedig azért, mert azt a törvényt, amely alapján a szerencsétlen ember felülvizsgálata megtörtént, még 2007-ben hozták, mi több, annak idején két fideszes - Navracsics Tibor és Kovács Zoltán képviselők - nemmel szavaztak rá.

Érdekes, hogy szükségét érezték megszólalni az ügyben, de ha már megszólaltak, nem kellett volna ilyen gusztustalanul áttolni a felelősséget, persze ez újabban valamiféle szabály. Bizonyos dolgokhoz adja a nevét a kormányzó párt, bizonyos dolgokhoz pedig nem, függetlenül attól, hogy valójában kinek az érdeme a népszerű vagy éppen népszerűtlen cselekedet. Jelen esetben kihangsúlyozták, hogy lett volna még jogorvoslati lehetősége a szerencsétlen embernek, de nem élt vele, ehelyett szíven döfte magát, holott semmiféle problémának nem lehet megoldása az öngyilok. A törvényről egyébiránt úgy nyilatkoztak, hogy annak értelmében történnek a felülvizsgálatok, ámde szigorúan szakmai szempontok alapján - ezek szerint persze teljesen mindegy, ki alkotta a kérdéses jogszabályt, akkor meg minek kellett ide is belekeverni Gyurcsányt?

Azért még azt is hozzátette az alelnök, hogy embertelenség egy ember személyes tragédiájából politikai tőkét kovácsolni. Ezzel teljes mértékben egyet tudok érteni, már csak azt mondhatná meg valaki, hogy ha mások kovácsolják a politikai tőkét, akkor miért a kormánypárti politikus kezében van a kalapács?

"Kaufer Virág távozik a parlamentből: elszakadt bennem a cérna"

Valami ilyesmire várok. Nem pontosan erre, mert egy fecske nem csinál nyarat. Távozik, de a helyére állít valaki mást a pártja, valaki mást, aki a továbbiakban - a többi ellenzékivel együtt - teljesen fölöslegesen koptatja az ország házának lépcsőit.

Az összes ellenzékinek le kéne mondania a mandátumáról, az őket állító pártoknak pedig nem pótolni őket. Ne legyenek, ha már úgyis hiába vannak. Ez lenne egy olyan lépés, amire valóban felkapná mindenki a fejét itthon és külföldön. Ha tényleg komolyan gondolják, hogy semmi befolyásuk a dolgok alakulására, akkor hagyják abba, akkor ne vegyenek részt benne kisebbségként se. Számomra az a politikus lesz hiteles, aki ezt meg meri lépni, aki képes odahagyni az elnyert kényelmet, jó díjazást, előjogokat, aki még ellenzékiként sem hajlandó asszisztálni mindahhoz, ami történik.

Ha lenne kalapom, megemelném Kaufer Virág előtt.

Olyan volt az idei szilveszter, mintha egy másik dimenzióban töltöttem volna. Még azt se mondhatom el róla, hogy nem különbözött bármelyik másik naptól, mert elhatároztam ugyan, hogy majd nézem a tévét, de végül inkább lemondtam róla. Eléggé régóta élek már, de ilyen évzárásra nem emlékszem, hogy egyetlen csatorna se rukkolt ki semmiféle különlegességgel, még a szándék sem volt meg bennük, hogy szórakoztassanak. Kedvelem a Showder Klubot, de hogy az óévbúcsúztatás örömére hároméves felvétel századik ismétlését kínálták, az azért mégiscsak túlzás, és akkor ne is beszéljünk az ősrégi szilveszterek leporolt tréfáiról. A kaput végül az tette be, amikor az egyik csatornán éjfél előtt egy órával egy előző nap vetített bűn rossz film ismétlését fedeztem fel, ekkor inkább a géphez ültem, hogy előszedem valamelyik kedvenc játékomat.

Nagyon szeretek gépen játszani. Van egy backgammon-oldal, ahol valódi ellenfelek ellen küzdhetek, gyűjthetem a pontokat és a játékpénzt, illetve valódi pénzben is lehet játszani, na de azt én inkább nem. Mostanában rákattantam a sakkra, órák hosszat képes vagyok játszani, és persze borzasztóan örülök, amikor sikerül megvernem a gépet. Most ugyanis olyan programon játszom, ahol csak gép az ellenfelem, kétféle játék van, egy könnyű a kezdőknek és egy nehéz a haladóknak, és a nehéz játékban győzni nem kis dicsőség.

Játszottam hát békésen, a kisebbik fiam elment házibuliba, a lányom a város főterén rendezett utcabálra, de nem szenvedtem a magánytól, annál inkább, mert a kutyákat kellett folyamatosan bátorítani. Igaz, hogy már délután behoztam a nagy kutyát is, biztos, ami biztos, de még idebent is kétségbe volt esve, bebújt az íróasztal alá és nem mutatott hajlandóságot arra, hogy előjöjjön, mert odakint egyhuzamban lőttek. Később átjött a nagyfiam, megnézni, hogy mit csinálok, felvetette, mi lenne, ha sakkoznánk, aztán hozta a táblát és lejátszottunk két partit, amikor is eljött az éjfél. Úgy döntöttünk, meghallgatjuk az ünnepi beszédet, mit mondjak, épületes volt, végig azt néztem, vajon az az ember ott tényleg elhiszi, amit mond, vagy csak mímeli, minden esetre egyetlen mondata sem ütött szíven, bosszantott az alaptörvénnyel lefolytatott kis közjátéka - nem háborodtam fel, inkább szántam, elképzeltem, hányszor vehették fel, mire sikerült összehozni egy aránylag elfogadható változatot, igaz, még ebben is maradt botlás, de valószínűleg addigra elfogyott a film vagy elegük lett az egészből és úgy hagyták.

Eközben megállás nélkül durrogtak odakint a petárdák, úgy látszik, ebben élték ki magukat a népek, az összes pénzüket tűzijátékba fektették, persze nem tudom, hogy változtatott-e mindez valamit a közérzetükön, mert a nagy zaj és fényesség után mégiscsak győzött a sötétség. Eljátszottam a gondolattal, hogy másnap kiderül, nem is tűzijáték volt, hanem elfoglalta az ellenség az országot, de aztán elhessegettem, annál inkább, mert mindez már megtörtént, el vagyunk foglalva, egyetlen puskalövés nélkül.

Másnap összecsuktam a sakktáblát, de nem vettem észre, hogy egy paraszt elgurult. Goldi bejött este és bepótolta az előző éjszakát, mindenféle disznóságokat csinált, egyszer csak megjelent a verandán a szájában a távirányítóval, valószínűleg nem tetszett neki a műsor és hozta, hogy váltsak csatornát. Bejöttem a szobába, hogy ezt megtegyem, és akkor vettem észre, hogy az elkóborolt paraszt áldozatul esett: kissé megrágcsálta Goldi. Vajon lehet valahol szóló parasztot venni, vagy pótoljuk egy gombbal? Átvillant az agyamon, hogy ennek van valami sors-szerű jelentése, mert nem lehet az véletlen, hogy éppen parasztot eszik a kutya és éppen január elsején, ha lehet kártyából és csirkebélből jósolni, akkor miért ne lehetne kutyából és parasztból?

Mindez persze az én hibám, legalább arra figyelhettem volna, hogy ne a fehér paraszt guruljon el. Inkább a fekete lovat kellett volna megetetni a kutyával...

Olvasom, hogy Magyarország részt vesz Líbia újjáépítésében. Az atv.hu-n megjelent hírben egyebek mellett ez olvasható:

"...Magyarország szeretne aktívan bekapcsolódni a líbiai újjáépítésbe. A magyar vállalatok elsősorban a mezőgazdaság és az élelmiszeripar, a vízgazdálkodás, az építőipar és az olajipar egyes területein lehetnek versenyképesek a líbiai piacon.Líbiai részről elhangzott, hogy számítanak Magyarország tapasztalataira a privatizációban, a biztonsági erők kiképzésében és az egészségügyben is. Tahir Szarkasz gazdasági miniszter azt mondta: számítanak a demokratikus átalakulásban szerzett magyar tapasztalatokra is."

Mi lehet Líbiában, ha a magyar példát ilyen vonzónak találják? Nem lehet, hogy valakivel összetévesztenek bennünket? Éppen tegnap kaptam egy emilt azzal kapcsolatosan, hogyan éltek eddig a líbiaiak, mit mondja, leesett az állam, mert hihetetlen jólétben. Erre most jön ez a hír - vajon igaz lehet? Nem kéne szólni szegényeknek, hogy gyorsan táncoljanak vissza?

Vagy inkább folytatódik, mert az utóbbi időben egyre több hírt hallani arról, hogy a kilátástalanságból a halálba menekülnek emberek. Rokkantnyugdíjasról eddig nem hallottam, ami persze nem jelenti, hogy nem is történt ilyen eset:

"Szíven szúrta magát a veszprémi nyugdíjbiztosítási igazgatóságon egy 56 éves férfi. A naplo-online.hu értesülései szerint az eset szerdán délelőtt történt a veszprémi nyugdíjbiztosítási igazgatóság épületében. A férfi az ügyintézőnek bemutatta azt a határozatot, amely szerint rokkantsági nyugdíját jelentősen csökkentették. Ezután feltett még néhány kérdést ezzel kapcsolatban, majd a zsebéből elővett késével szívtájékon szúrta magát. A mentők súlyos, életveszélyes sérülésekkel szállították a megyei kórházba, ahol azonnal elkezdték az életmentő műtétet. " - írja a hír24 portál.

Változik ettől valami? Gondolkodóba esnek a honatyák és honanyák? Egy frászt! Sokkal inkább arra lehet számítani, hogy a médiát igyekeznek majd rábírni, hogy ne csapjanak nagy hírverést az ilyen hangulatromboló események körül. Mert amiről nem beszélünk, az nincs is.

Egyre több munkáltató él a munkaerőkölcsönzés lehetőségével. A foglalkoztató számára egyértelműen előnyökkel jár ez a jogviszony, hiszen a munkáltatói jogokat megosztva gyakorolja a kölcsönadóval: a közvetlen irányítást ő végzi, de ennek egyéb teendőivel nem kell foglalkoznia, a szerződéskötés, a bérezés, a szabadságolás, a felmondás nem az ő dolga, így sok kockázattól szabadul meg. Megveszi a dolgozót a cégtől, fizet érte egy meghatározott összeget, aztán hogy a kölcsönző miképpen számol el az általa alkalmazottal, az már nem rá tartozik.

Több mint ezer kisebb-nagyobb cég foglalkozik munkaerőkölcsönzéssel, némelyiknek az egész országot behálózó kirendeltség-hálózata van. Ha így tud virágozni ez az üzletág, akkor az azt jelenti, hogy nagy az igény rá és kevés a kockázat - hogy hány ember dolgozik kölcsönmunkásként, arról nem találtam adatot. Annak persze, hogy feljövőben van ez a terület, az is oka, hogy - bár rájuk is vonatkozik a szerződéskötési kötelezettség - olyan szerződéseket kötnek, amelyek egyoldalúan kedvezőek, azaz a munkavállalót az égadta világon semmi sem védi. Kötelezettségei a cégnek gyakorlatilag nincsenek: azt vállalja, hogy ha van igény, bérbeadja a dolgozót, de abban a pillanatban, ahogy ez az igény megszűnik, kettőjük viszonyának is befellegzett: mindenféle magyarázat és következmény nélkül megszűnik a szerződés.

A dolgozót persze nem vezetik félre, nem ígérnek hosszú távú lehetőségeket, a kereseti lehetőség többnyire a minimálbér (persze csak akkor, ha teljes munkaidőben dolgozhatnak), túlmunkát kell végezniük, de azért díjazást nem kapnak, hanem lecsúsztathatják, na nem akkor, amikor nekik esetleg erre szükségük van, hanem olyankor, ha kevesebb a munka, mert ilyen esetekben a kölcsönmunkást néhány napig nem igénylik, és ha ez megtörténik, akkor természetesen nem kap fizetést a munka nélküli napokra. A bérmunkásoknak nem fizetnek táppénzt, a hallgatólagos megállapodás szerint vagy betegen is dolgozik, vagy megszüntetik a munkaviszonyát. Ezek a dolgozók ráadásul jelentős időt töltenek utazással is, igaz, a cég gondoskodik a szállításukról, de naponta 3-4 órát töltenek buszon - általában a sofőr is egy bérmunkás, aki elviszi a kollegákat, majd velük együtt letölti a műszakot mint targoncás például, a műszak végén pedig hazaviszi a csapatot, nyilván többlet díjazás ellenében. Hogy a sokadik éjszakás műszak után mennyire éber a sofőr, azt el tudom képzelni.

Vajon mennyire érinti ezeket az embereket, hogy mit tartalmaz a Munka Törvénykönyve? Foglalkozik-e valaki azzal, hogy százezrekre tehető azoknak a száma, akik más megoldás híján beérik a bérmunka lehetőségével, és soha sehol panaszt nem fognak emelni, mert tudják, hogy ennyi a választásuk: vagy ez, vagy semmi.

Egy közel hatvan éves nő mondta: neki mindegy, mennyit fizetnek, bármennyiért elvállalja ezt a munkát, mert különben éhen halna. Ez van Magyarországon, 2011-ben.

Az alábbi hírt találtam az ORFK honlapján:

Az ercsi járőrök egy férfit vezettek elő ercsi otthonából a Dunaújvárosi Városi Bíróság határozata alapján, mert a rá kiszabott 10 000 Ft-os pénzbírságot nem fizette be. Miután ez a rendőrök jelenlétében a postán megtörtént, a férfit szabadon engedték.

Ezek szerint itt tartunk: a rendőrség feladatai közé bekerült a pénzbehajtás is. Vajon miért kellett ehhez rendőri segédlet? Úgy tudom, hogy a követelések érvényesítésének vannak fokozatai, a bírósági döntés után következik a jövedelemből való letiltás, aztán a végrehajtás, de ilyet még nem is hallottam, hogy járőrök keresik fel otthonában az adóst és elővezetik egészen a postáig. Mi történt volna, ha a bűnösnek nincs tízezer forintja? Letartóztatják? Börtönbe vetik?

Persze, tudom, jól néznénk ki, ha hagynánk, hogy az fizesse be a büntetést, aki akarja, és meg lehetne úszni a nem-fizetést, de azért csak eszébe jut az embernek, hogy vajon azokat, akik milliárdokkal tartoznak, szintén elővezeti a rendőrség? Tízezer forint olyan jelentős adósságnak számít, hogy a behajtásához érdemes mozgósítani a rendfenntartókat?

Azzal kezdődött, hogy a fiam szerzett egy kályhát. Nagy szüksége volt rá, mert kikapcsolták nála a gázt, és egy teljesen fűtetlen házban nem lehet élni - néha bekapcsolt egy hősugárzót, de hosszú távon ez nem megoldás, hozzám visszaköltözni nem akar, mert félti tőlem az önállóságát. Most végre van egy kályhája, valami házilag barkácsolt herkentyű, de el lehet égetni benne azt a sok fát, amik a kertünkben még a kecskék áldásos tevékenységének köszönhetően kiszáradtak.

Közölte, hogy mostantól semmiféle éghető anyagot ne dobjak ki, így a jövőben az üres zacskók, a kilószám bedobált reklámújságok mind-mind meleggé válnak. Régebben olvastam a papírbrikettekről, most kicsit utánanéztem, mi is az, hogyan készül, és kiderült, hogy érdemes lenne foglalkozni vele, mert sokkal jobb az égés hatásfoka, ha a papír nem újság formájában kerül a tűzre, hanem egy kicsit alakítunk rajta. Mindössze eszkábálni kellene egy prést.

Kiderült, hogy nagyon sokan keresik a megoldásokat, különféle elmés eszközöket kreálnak, van, aki már odáig fejlesztette a készülékét, hogy egyszerre hat brikettet tud préselni vele, sőt, megoldható a brikett sorozatgyártása is, ahhoz már kicsit bonyolultabb rendszerre van szükség, de akármelyiket is nézzük, egytől egyig megvalósítható. Mindezt továbbgondolva arra jutottam, hogy érdemes lenne ezzel nagyobb méretekben is foglalkozni, olyan kisüzemet építeni, amely egy egész település papírhulladékának brikettálására képes lenne. De ha már a papírt újrahasznosítjuk, akkor miért állunk meg itt, hiszen iszonyatos mennyiségű feldolgozható hulladék képződik, lassan nem tudjuk hova tenni a szemetünket, újabb és újabb lerakókat létesítünk, egész völgyeket temetünk be szeméttel, lassan a földfelszín alatt mindenütt szemét lesz. Tovább keresgéltem, és kiderült, hogy a spanyolviasz régen fel van találva: most már olyan technológiák léteznek, amelyek alkalmasak arra, hogy szinte teljes mértékben feldolgozzák a hulladékokat. A megfelelő gépeket sorba állítva megoldható, hogy az elején válogatás nélkül beborított vegyes háztartási hulladék különböző eljárásokkal nagyjából azonos tulajdonságú összetevőkre váljon szét, és a végén a kinyert anyagokat el lehet szállítani oda, ahol azok iránt igény mutatkozik. Az éghető anyagokból tüzelő készül, a műanyagokból az újragyártás alapanyaga, a fémeket szintén ismét fel lehet használni, de még a sittet is fogyaszthatóvá lehet tenni, csak idő és energia ráfordítása szükséges.

Munkahelyeket teremtenének az ilyen beruházások, arról nem is szólva, hogy piacképes a szolgáltatás: nem is olyan régen kamionokkal hordták Magyarországra Európa szemetét, tehát keresletben egészen biztosan nem lenne hiány. Nyilván sokba kerülne a megvalósítás, de a környezetvédelemre, a hulladékkezelésre így is temérdek pénzt költünk, pályázatokon milliárdok folynak ki erre a célra, de a lerakók építése - akármilyen korszerűek is - csak átmeneti megoldást jelent, nincs messze az az idő, amikor ha lesz is miből, már nem lesz hol megnyitni az újabb és újabb telepeket.

Így jut el az ember a világmegváltásig. Milyen kár, hogy akiknek a tényleges megoldáshoz lennének eszközeik, valamiért nem indulnak el a kályhától.

Közeledik a december vége, hamarosan ránk köszönt a bak jegye - talán ennek tudható be, hogy a szokásosnál is nagyobb méreteket ölt a bakkeresés. Jobban mondva a bűnbak keresése, mert ha valami nem úgy működik, ahogyan kellene, akkor annak oka van, és ha van ok, akkor meg kell keresni az okozót, azaz a bűnöst. Könnyebb a bajt elviselni, ha ujjal tudunk mutogatni valakire, hogy ő a hibás, rá kell haragudni, mi nem tehetünk semmiről.

A kis közösségekben így működik: ha kiderül, hogy elmaradásunk van a közüzemi díj fizetésében, akkor felelőst keresünk a családon belül. Elsősorban az hibás, aki a kasszát kezeli, mert miért nem fizette ki a számlát, ő rámutat, hogy fizetett volna, ha lett volna miből, tehát keveset keres a másik fél. Ezt követi, hogy a többieket hibáztatják, akik túl sokat fogyasztanak, ezzel idézték elő a helyzetet. Gyakori, hogy végül nem dől el, pontosan melyik családtag idézte elő a romlást, a viták viszont folytatódnak, megromlik a légkör - utóbbi persze akkor is beközvetkezik, ha egyvalaki találtatik bűnösnek a tékozlásban, mert ez a lényegen nem változtat, a nehézség továbbra is fennáll, így a bűnbakkeresés megfogható eredménnyel nem jár.

Országos méretekben sincs ez másképp. Ha kolbászból lenne a kerítés és elérnénk, esetleg túl is haladnánk a svájci életszínvonalat, a kutya nem foglalkozna azzal, kinek és minek köszönhető. Élnénk, mint hal a vízben, mert a jónak nem szükséges, hogy oka legyen, az csak úgy van, az a természetes. Na de a rossz? Azt egészen biztosan csinálta valaki.

Eljutottunk odáig, hogy törvényt szándékoznak hozni azok ellen, akik az ország eladósodásáért felelősek. Aztán majd elindul a nagy bűnbakkeresés, bár elképzelni is nehéz, milyen módon valósítjuk majd meg a felelősségre vonást. Szerintem technikailag kivitelezhetetlen, mert végül oda kellene eljutni, hogy mindnyájan felelősök vagyunk, itt éltünk, ha tettünk érte, akkor azért, ha nem tettünk ellene, akkor meg azért a mi hibánk. Pártokat akarunk hibáztatni? Vagy csak a törvény fontos, mert lehet majd rá hivatkozni, de alkalmazni úgysem lehet?

A végén pedig oda jutunk, hogy megold-e bármit ez a vizsgálódás. Nő tőle a GDP? Elengednek valamennyit az adósságainkból? Lesznek munkahelyek? Több telik a szegényeknek élelemre és tüzelőre? Nem, egyik sem. A lényeges kérdés pedig az: attól kezdve másképp, más irányba haladunk? És ha nem jó semmire, akkor mire való ez az egész?

Nem vagyok ideges fajta, de most egy kicsit berágtam. Kezdem azzal, hogy nem tartom okos dolognak, ha úgy moderálja valaki a kommenteket, hogy napjában kétszer elolvassa a beérkezett véleményeket, aztán vagy beereszti azokat, vagy nem. Néhányszor már hozzászóltam nálad, de tudod, ez úgy van, hogy ha valahova odateszem a véleményemet, akkor esetleg az is érdekel, hogy szól-e ehhez valamit a bloggazda, illetve valaki más. Mivel a blogodnál reménytelenül hosszú az átfutási idő, többnyire elveszítem az érdeklődésemet, és lehet, hogy néhányszor valaki vitába szállt velem, de arról sajnálatos módon nem szereztem tudomást. Vagy engedd azonnal a kommenteket, vagy tiltsd le teljesen. Szerintem.

Most jön a LÉNYEG: megírom a kommentet nyomom az entert, erre azt kapom, hogy spam komment. Felsorol nekem valami eszement variációkat arra nézvést, mi okozhatja a kedvezőtlen elbírálást, de tudod, mit? Nem is érdekel.

Megsértődtem, és szándékaim szerint soha többé nem kommentelek nálad, kommenteljél magadnak. Na!

Ez legalább jól esett.

Hol volt, hol nem volt - kezdeném, mert a történet olyan, akár egy mese. A napokban esett meg valós helyen, létező személyekkel, de inkább kerüljük a konkrétumokat és maradjunk abban, hogy ha valaki ráismerne a benne szereplőkre, az csak a véletlen műve lehet.

A helyszín egy szociális feladatokat ellátó intézmény. A főszereplő egy dolgozó, aki - mint általában a szociális munkások - meglehetősen alulfizetett, kisgyermekei vannak, a férje munkanélküli, így a lehetőségei nem sokban különböznek az általa ellátottakétól. Egyik nap a gondozottak egy csoportja valamilyen úton-módon szert tett egy eleven libára. Nem kideríthető, hogy találták, lopták, ajándékba kapták, netán kóbor liba volt és úgy vették magukhoz, a lényeg szempontjából mindegy is. Szőtték a terveket, hogyan sütik majd meg a jószágot, amikor is betoppant a történetbe a dolgozó. Rejtély, hogy mi vezetett a végkifejlethez, minden esetre a liba megindította az ő szívét, és könnyes szemmel kezdett rimánkodni a csapatnak, kegyelmezzenek az állatnak. Az érintettek persze nem hajlottak a szép szóra, a libasült reményében már javában fenték a kést, ekkor az irgalmas természetű jótevő felajánlotta, hogy megvenné az áldozatot. Szó szót követett, végül megkötötték az üzletet: hétezer forintért tulajdonost váltott a liba. A teljességhez hozzátartozik, hogy azért éppen hétezerét, mert ennyi volt az összes pénze az ajánlattevőnek.

Fogalmam sincs, mennyi lehet egy ilyen baromfi piaci ára, arról sincs információm, hogy szépen hízott-e az állat, vagy zörögnek a csontjai, de nekem kissé magasnak tűnik. Persze más a helyzet, ha ebédnek valót vásárolunk, és megint más, ha afféle váltságdíjat fizetünk érte, utóbbi esetben az ár nem a valós, sokkal inkább az eszmei értéket képviseli. Lúdanyó megmenekült, és úgy tűnik, hosszú élet áll még előtte, mert az új tulajdonosnak esze ágában sincs levágni és megsütni, se most, se később. Hazavitte, és a továbbiakban háziállatként éli mindennapjait, szaporítva az új gazda amúgy is tengernyi gondját, mert mostantól még egy éhes csőrről is gondoskodnia kell.

Remélhetően itt a mese vége, boldogan élnek, míg meg nem halnak. Hacsak nem kapnak vérszemet azok, akik most jó üzletet kötöttek, és nem állítanak be minden nap egy újabb libával...

Nézem a széken a hátizsákomat: lehet, hogy hamarosan szükségem lesz rá megint, most éppen Stockholmból várok értesítést, felfogadnak-e idősgondozónak. Ha azt írják, igen, akkor megyek. Nem azért, mert világot szeretnék látni, ilyenformán sose érdekelt a világ, nem hinném, hogy több lennék attól, ha nyaranta beutaztam volna Európát. Nemcsak azért nem tettem, mert nem telt rá, hanem azért se, mert igazából hiányzik belőlem az a fajta kíváncsiság, amely másokat világjárásra ösztönöz. Ha valamilyen okból (kötelességből) mégiscsak elvetődtem valahova, alig vártam, hogy hazaérjek. Nem tudtak rabul ejteni az idegen hegyek, tavak, az idegen emberek, nem vágytam személyesen megfogdosni a világhíres szobrokat és épületeket. Talán hiba, nem tudom, lényeg, hogy sose szenvedtem miatta és ha van is hátránya, én nem éreztem.

A gyerekeim persze nem örülnek, mert Svédországból nem lehet hetente hazalátogatni, nyilván hosszabb időre magukra maradnak, ami egészen biztosan jót tesz majd nekik. Azt mondja a lányom, hogy ha megyek, akkor be kell vásárolni magamnak mindenféle ruhákat. Értetlenkedve nézek rá: minek? Nem legénynézőbe megyek, nekem ott nem kell szépnek lennem, ha minden igaz, össze leszek zárva egy másik öregasszonnyal, akinek reményeim szerint nem lesznek olyan elvárásai, hogy az utolsó divat szerint öltözzek. Jön a következő kérdés: de mit veszek fel, ha elmegyünk sétálni? Ott mégse járhatok úgy, mint itthon...

Itt került szóba a hátizsák. A terveim szerint ugyanis szokás szerint csak a hátizsákommal kelek útra, csak annyit viszek magammal, ami abba belefér. Amiben utazom, az lesz a kimenő ruhám, kell még egy váltás, valami otthoni gönc, hálóruha, fehérnemű, slussz. Mosni ott is lehet, az meg nem valószínű, hogy éppen ott indulnék hízásnak, de ha mégis, lesz nekem ott fizetésem, végszükség esetén majd veszek valamit.

Érdekesek az emberek: ha látok reptéri felvételt, mindenhol nagy bőröndöket vonszoló emberek jönnek-mennek, pedig valószínűleg csak rövidebb időre utaznak, mégis magukkal viszik a fél szekrényüket. Sose értettem, mire ez a nagy cuccolás, a nagy csomag csak nyűg, teher, nehéz, vigyázni is kell rá, nehogy ellopják - ha az én hátizsákomnak lába kel valahol, hát istenem, nem ér olyan nagy veszteség.

Nyilván azért hurcolnak magukkal sokan mindenféle marhaságokat, mert fontosnak hiszik azokat. Ugyanezért gyűjtögetnek másfajta marhaságokat, vagy talán nem marhaságokat, de az azért biztos, hogy rengeteg kacattal vesszük magunkat körül. Lomokban persze én sem szenvedek hiányt, momentán három tévé van a szobámban, az első elromlott, akkor a fiam áthozott valami régi roncsot, az is elromlott, most kaptam egy harmadikat, de a két másikról még nem született döntés, hogy mi legyen velük. Javasoltam bátortalanul, hogy talán rakjuk ki a lomtalanításba, na de azt minálunk nem lehet, mert valamire biztosan jók lesznek még, például ha egyszer sok pénzünk lesz, akkor megjavíttatjuk, és lesz tartalék tévénk, ami jól jöhet alkalomadtán.

Nem könnyű tehát megvalósítani, hogy csak olyan holmink legyen, ami valóban kell. Egyedül az utazásaimnál vagyok képes ehhez ragaszkodni - lehet, hogy úgy kellene új életet kezdeni: fogni a legfontosabbakat, aztán hátrahagyni az összes baromságot, amit az ember élete során összegyűjtögetett és vissza se nézni. Kicsit úgy, mintha halni készülnénk, mert akkor se vihetünk majd magunkkal semmit.

Már azt hittem, vége az egérnek. Annyira hihetetlen körülmények között múlt ki, hogy nem is írtam róla, úgyse hitte volna el senki. Van egy kisszobánk, valójában félszoba se, valamikor spájz volt és padlásfeljáró, aztán tettünk bele felcsukhatós létrát, szőnyegpadlót, és ott lakott a lányom, amíg kicsi volt. Mióta megnőtt, nagyobb szobába költözött, a kisszoba pedig nemes célokat szolgál: ott tartunk mindenféle hasznos holmit, így a szelektíven gyűjtött üdítős palackokat, vöröskeresztnek szánt, bezsákolt ruhákat, ott áll a kötőgép, amit el kéne már adni, meg ott tartja a lányom a varrógépét.

Jómúltkor vett egy nadrágot magának, fel kellett hajtani, kihozta a varrógépet, aztán vissza is vitte, majd amikor úgy két héttel később megint kihozta, látta, hogy egy szétlapított egér van alatta. Ez csak úgy történhetett, hogy amikor visszatette a gépet, egészen véletlenül telibe találta vele az egeret. Mondtuk is, hogy szabadalmaztatni kellene a módszert.

Ezzel meg is nyugodtam, mondván, ott a tetem, nyilván az egérnek vége. Érdekes, de attól kezdve nem hallom a rágcsálást a konyhában, szóval beállt a béke. Az előbb azt hallom, hogy a macska nyávog a konyhában, de olyan furcsán, ahogyan nem szokott. Azt hittem, valami nagy problémája van, kimegyek, hát látom ám, hogy van neki egy szép, kövér egere.

Az egér még javában élt, a macska nem is akarta egyhamar kinyírni, mert terelgette föl és alá a konyhában, elengedte, újra elkapta, kicsit feldobta, az egér néha elhitte, hogy megszabadult és futásnak eredt, de akkor újra rávetette magát, láthatóan nagyon élvezték a játékot - a macska legalább is biztosan.

Le is fotóztam, eléggé pocsék lett, nem akartam vakut használni, nehogy véletlenül lerontsam a macsek éberségét, de azért látszik, hogy ott az egér. Happy end persze nincs: addig játszott vele, míg az egérnek sikerült bemenekülnie a hűtő alá. A probléma tehát ismét előállt, az lesz a vége, hogy én fogom meg valamelyik ajánlott módszerrel.

Valamikor régen volt már ebadó, aztán egyszer megszűnt, sőt, a mi városunkban évtizede a veszettség elleni oltásért sem kell fizetniük a gazdáknak, mert az önkormányzat átvállalta. Talán ennek is köszönhető, hogy nálunk kóbor kutyát alig látni, ha az utcán szabadon rohangál egy-egy, akkor az biztosan csak megszökött valahonnan és előbb vagy utóbb hazamegy. A város határában rakosgatnak ki kedves tulajdonosok olykor kutyákat, abban a hitben, hogy itt majd megoldódik a probléma, gazdag város, majd beteszi egy menhelyre.Ami persze nem ilyen egyszerű, mert van egy menhely a közelben, amit egy alapítvány működtet, de nemhogy teltházas, hanem csaknem kétszer annyi kutya él ott, mint amennyi elvben lehetne. Túllépik a lehetőségeiket, mert nincs szívük elaltatni ép, egészséges kutyákat csak azért, mert nem kellenek senkinek.

Most majd jön az ebadó, ami - ha úgy nézzük - elviselhető, évente maximum 6000 forint, kivéve, ha a kutya menhelyről származik, illetve ha ivartalanított, mert akkor adómentes, viszont a veszélyes kutyák után emelt, húszezer forintos adót kell majd fizetni. Itt jön a probléma: azt írják ugyanis, hogy veszélyes akár egy tacskó is lehet, ha agresszív, és majd lesznek kijelölt szakértők, akik megnézik az állatot és megállapítják, veszélyes-e, avagy sem.

Ezt el is képzeltem, jön majd egy felhatalmazott ember, megnézi a kutyát, aztán meghúzgálja a fülét, a farkát, és ha morog, akkor bizony agresszív. Persze más jelek is vannak, ugyanis ha ma nem agresszív, az nem jelenti, hogy holnap nem válik azzá, és ahhoz kell a szakértelem, hogy alig észlelhető jelekből mindezt megállapítsa. Például a látens agresszivitásra utal, ha az állat elsőként megy ki az ajtón (?), vagy ha ragaszkodik egy-egy helyhez és azt nem hajlandó átengedni másnak. Próbáltam a szakértő szemével nézni a kutyáimat, és megállapítottam, hogy akár rejtett agresszivitásuk is lehet, sőt, még a macskának is, mert ha kinyitom az ajtót, akkor mind be- vagy kitódulnak, attól függően, hogy az ajtó melyik oldalán vannak éppen, és nincs bennük semmi udvariasság, nyomulnak, mint afféle állatok.

Ez megint olyan talányos újítás, mint az összes többi, csak abban lehetünk biztosak, hogy valamennyit fizetnünk kell majd a kutyáink után, de hogy mennyit, azt képtelenség kiszámítani, éppen, mint a rokkant nyugdíjaknál: változni fog, de hogy kit és hogyan érint majd, az később dől el, a lényeg, hogy előre féljünk.

Az már csak hab a tortán, hogy tilos lesz majd bármiféle kutyát őrzés-védelemre kiképezni - nem mintha a kutyák többsége ki lenne erre képezve, de könyörgöm, nem azért tartjuk őket elsősorban? Nem azért házőrző a nevük? Ha kiírom a kapura, hogy vigyázat, harapós kutya van odabent, az egy üzenet a rossz szándékkal érkezők számára, vagy inkább az adószedőknek nyújtott információ?

Olvasom az indexen, ki mennyiért ad tanácsokat a miniszterelnöknek évente. Ha összeadjuk, szép kis summa jön ki, persze tudom, hogy minden országban, minden miniszterelnök vagyonokat költ ezekre a szolgáltatásokra, de akkor is elgondolkodtató. Hegedűs Zsuzsa évi tizenkét millióért látja el bölcs tanácsokkal a miniszterelnököt, aztán hogy miféle tanácsokkal, azt ne én döntsem el, minden esetre a csirkeosztogatós program például egyértelműen egy jó nagy lufi, sok hűhó szinte semmiért.

Vajon jó dolog, ha valaki tanácsadó lehet? A válasz biztosan igen, hiszen egyrészt pénzt kap az ötleteiért, másrészt felelőssége nem igen van: ő csak súg, aztán ha a fejéből kipattant szikráról az bizonyosodik be, hogy egy marhaság, nem rá fognak haragudni. Azoknak való feladat, akik szívesen verik a máséval a csalánt. A tanácsadókról először mindig az egyszeri rabbi jut eszembe, aki a libák kezelésére adott bölcs instrukciókat, és csak az gátolta meg a totális kiteljesedésben, hogy a ötleteinek köszönhetően menet közben elfogytak a libák.

Olvasom, hogy az orbanviktor.hu weboldal üzemeltetéséért évi 3,7 milliót zsebel be egy kft - biztosan megérdemlik, bár ahogy a művet elnézem, nincs rajta semmi extra, bármelyik közepes képességű programozónövendék különbet állítana ki, persze biztosan szuper biztonsági tűzfalakkal kell ellátni és az kerül olyan kurva sokba. Ha már megnéztem a honlapot, bele is olvastam: látom ám, hogy Orbán Viktor nem fog olyan országban élni, ahol egymillió ember az adósrabszolgasággal kell, hogy szembenézzen. Ezt eddig értem, ezért agyalnak annyit, miképpen mentsék meg a szegény devizahiteleseket. Más kérdés, hogy ebben az országban nemcsak devizahitelesek élnek ám, hanem másfajta adósrabszolgák is, akik nem a svájci frank vagy az euro árfolyama miatt aggódnak, hanem azért, miből fogják kifizetni a közüzemi számláikat, amelyeket pedig nem is frankban követel tőlük a szolgáltató.

Talán a tanácsadók iránymutatásainak köszönhető, talán egészségügyi probléma, hogy Viktor benne van a csőben. Talán csak annyira, hogy nem lát ki belőle, és csak annyit észlel, amennyit a cső vége látni enged, de lehet, hogy másképpen is. Kéne esetleg még néhány tanácsadó, akik oldalirányba is tudnak nézni.